Semeraro bíboros a pápa megbízottja Aquinói Tamás szenttéavatásának 700. évfordulóján
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Hétszáz évvel ezelőtt, 1323. július 18-án Avignonban a pápai székesegyházban XXII. János pápa (1316-1334) avatta szentté Aquinói Tamás domonkos szerzetest, aki 1274-ben hunyt el a fossanovai ciszterci apátságban, úton a lyoni egyetemes zsinatra. Szent II. János Pál pápa Fides et Ratio kezdetű enciklikájában írja, hogy „Szent Tamást az egyház mindig úgy ajánlotta, mint a gondolat mesterét és a teológia művelése tiszta módjának modelljét” (FR 43). XVI. Benedek pápa a 2010. június 2-án tartott katekézisében így tanított róla: „Nem meglepő, hogy Szent Ágoston után a Katolikus Egyház Katekizmusában említett egyházi írók közül Szent Tamást mindenki másnál többször, hatvanegy alkalommal idézik! Az utókor a Doctor Angelicus, Angyali doktor címmel tüntette ki, talán erényei, de különösen is gondolatainak magasztossága és életének tisztasága miatt”.
Domonkos szerzetesként az igazság keresése útján
Szent Tamás 1224 és 1225 között született az Aquino közelében fekvő Roccaseccában, nemesi családja kastélyában, a híres Montecassino-i bencés apátság közelében. Szülei oda küldték a fiúkat, hogy szert tegyen az alapvető ismeretekre. Pár évvel később a Szicíliai Királyság fővárosába, Nápolyba költözött, ahol II. Frigyes császár tekintélyes egyetemet alapított. Ebben az intézményben – szemben a másutt érvényben lévő korlátozásokkal – szabadon tanították Arisztotelész görög filozófus gondolatait, ami meghatározó szellemi hatásnak bizonyult az ifjú Tamás gondolkodásmódja fejlődésében. E filozófiai alapvetés mellett a domonkos szerzetesekkel való találkozása révén született meg benne az elhivatottsága, hogy ő is Szent Domonkos rendjébe lépjen. Minthogy családja ellenezte a döntését, elhagyta a domonkos kolostort és visszaköltözött a szüleihez. 1245-ben, immár húszéves nagykorúként tovább folytathatta útját Isten hívására. Párizsba küldték, hogy a kor legnagyszerűbb egyetemen teológiát tanuljon, mégpedig Nagy Szent Albert vezetése alatt. Albert és Tamás, a tanár és a diák igazi és mély barátságot kötött, kölcsönösen tisztelték és szerették egymást, odáig menően, hogy mestere Kölnbe is maga után hívta tanítványát. Tamás itt került szorosabb kapcsolatba Arisztotelész filozófiájával és azok arab kommentárjaival, minthogy ők közvetítették a Filozófus tanítását a nyugati kereszténység felé. A latin világ kultúráját akkoriban mélyen áthatotta az Arisztotelész műveivel való találkozás, amelyek sokáig ismeretlenek maradtak. Ezek az írások a tudás természetéről, a természettudományokról, a metafizikáról, a lélekről és az etikáról szóltak, tele információkkal és meglátásokkal, amelyek érvényesnek és meggyőzőnek tűntek. Mindez a világ teljes látásmódját adta, amelyet Krisztus nélkül és Krisztus előtt fejlesztettek ki, a puszta ész segítségével, és úgy tűnt, hogy mindez úgy hat az értelemre, mint maga a látomás.
A filozófia fogalmaival és az Úr feszülete előtt térdelve
Meglepő módon a korabeli fiatalok számára hihetetlenül lenyűgöző volt megismerni ezt a filozófiát. Tamás alaposan tanulmányozta Arisztotelészt, eredeti görög szövegek új latin fordításai révén is, így már maga is személyesen olvashatta az eredeti szövegeket, és kommentálta az arisztotelészi munkák nagy részét, megkülönböztetve az érvényest a kétségestől vagy éppen elvetendőtől, összhangban a keresztény Kinyilatkozatás adataival. Mindezt az arisztotelészi gondolat széleskörű és szabatos felhasználásával tette teológiai írásainak a kifejtésében. Aquinói Tamás máig ható nagy érdeme, hogy megmutatta, természetes harmónia van a keresztény hit és az értelem között. Rámutatott, hogy a filozófia és a teológia szembenállásában – amikor úgy tűnt, hogy a hitnek meg kell adnia magát az értelem előtt – azok mégis együtt járnak, egy igazi racionalitás jegyében. Tamás egy új szintézist hozott létre, amely a következő évszázadok kultúráját teremtette meg. Párizsi egyetemi tanársága után Orvietóba került IV. Orbán pápa udvarába, ahol a bolsenai eucharisztikus csoda nyomán kidolgozta a Corpus Domini, az Úrnapja ünnepének liturgikus teológiáját, megírva a gyönyörű Adoro Te devote himnuszát. Róma után ismét Párizsban tanított majd élete végén Nápolyban szolgált: tanított, írt és prédikált.
„Semmi más, csak Te magad, Uram!”
Az akkor már méltán híres és elismert nagy domonkos teológus, megannyi értekezés és Summa megírása után, fél évvel hirtelen halála előtt, természetfölötti kinyilatkoztatásban részesült, melynek jegyében – ahogy mondta később – „csak egy marék szalma mindaz, amit valaha is írtam”. A nápolyi domonkos rendház cellájában, ahol lakott és dolgozott, egy feszület előtt térdelve írta napról napra a megfontolásait, mígnem a rendház templomának sekrestyése, Domenico da Caserta arra jártában beszélgetést hallott egyszer a nagy tudós szobájából, ahol Tamás aggódva kérdezte a Megfeszítettől: „Vajon igaz-e, amit a keresztény hit titkairól írt?”. Erre az Úr válaszolt: „Jól szóltál rólam, Tamás! No és mi legyen a jutalmad érte? – kérdezte az Üdvözítő. Tamás válasza most is világos egyszerű volt: „Semmi más, csak Te magad, Uram!”.
