Ferenc pápa felavatta az Irgalmasság házát: Az ingyenesség önzetlen szeretetével tegyétek!
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Tág összefogásból született
Az Irgalmasság Háza karitász centrum a főváros központi részén, a Bayangol negyedben áll, amit egy használaton kívüli, egykori iskolaépületből alakítottak ki, mely korábban a Chartres-i Szent Pál ispotályos nővérek szolgálatában állt. A karitász centrum a helyi egyházi vezetők és Giorgio Marengo bíboros, Ulánbátor apostoli prefektusa kezdeményezésére született meg, a Pápai Missziós Művek ausztráliai egységének támogatásával. A háromszintes épület alagsora fogadja a szegényeket és a rászorulókat. Az egyik szintet kórházi betegápolásra alakították át, ahol főleg hajléktalanakat és a családon belüli erőszak áldozatait ápolják. Az Irgalmasság Háza ideiglenesen otthont nyújt a városba érkező migránsoknak, akik nem rendelkeznek semmiféle kapcsolattal, ahonnét segítséget várhatnának. A segélyszervezet otthonának működtetői szorosan együttműködnek az egészségügyi struktúrákkal, a helyi rendőrséggel és a kerületben jelen lévő szociális munkásokkal.
A karitatív dimenzió alapozza meg az Egyház identitását
Ferenc pápa ebben az új központban találkozott a főváros katolikus karitász szervezeteinek munkatársaival, akikhez beszédet intézett. Megköszönte tanúságtételüket, melyet Jézus szavai nyomán folytatnak: „Éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok” (Mt 25,35). Az Úr ugyanis így kínálja fel azt a szempontot, ami alapján felismerhetjük őt a világban, azért hogy az Ítélet napján beléphessünk az Országába. Az Egyház kezdettől fogva komolyan veszi ezt az igazságot, tettekkel igazolva, hogy identitásának alapja a karitatív dimenzió. A karitatív dimenzió alapozza meg az Egyház identitását – hangsúlyozta a pápa. Az Apostolok Cselekedeteinek beszámolója szerint az első keresztény közösség Jézus szavait konkrétan átültetve a gyakorlatba is, az egyházat négy pillérre építette, melyek a közösség, a liturgia, a szolgálat és a tanúságtétel. Csodálatos látni, hogy annyi évszázad után ugyanez a lelkület hatja át az egyházat Mongóliában: kicsinységében is a testvéri közösségből, az imából, a szenvedő emberiség önzetlen szolgálatából és saját hitéről való tanúságtételből él. Csakúgy, mint a nagy jurták négy oszlopa, amelyek megtámasztják a felső kerek tetőt és lehetővé teszik a szerkezet felállását, barátságos teret kínálva belül – állapította meg a pápa.
A kezdeti gyökerekből törzs nőtt ki, ágai sarjadtak és sok gyümölcsöt virágzott
Ez a ház a mások iránti törődés konkrét kifejeződése, amelyben a keresztények önmagukra ismernek, hiszen ahol befogadás, vendégszeretet és nyitottság van mások felé, ott Krisztus jó illatát érezzük. A kilencvenes évektől kezdve, ahogy megérkeztek az első misszionáriusok Ulánbátorba, azonnal szükségét érezték, hogy gondoskodjanak a gyermekkorukról fogva elhagyott és hajléktalan testvéreikről, a betegekről, a fogyatékkal élőkről és a foglyokról. A pápa örömmel állapította meg, hogy azóta ezekből a gyökerekből törzs nőtt ki, ágai sarjadtak és sok gyümölcsöt virágzott, hiszen számos dicséretes jótékonysági kezdeményezés megvalósult a lakosság és a lakosság által nagyra értékelt missziós intézetek révén, együttműködésben a polgári hatóságokkal. Maga a mongol kormány is kérte katolikus misszionáriusok segítségét számos társadalmi vészhelyzet kezelésére, amelyre a politikai átalakulás nehéz és szegényes időszakaszában nagy szükség volt. Az Irgalmasság Háza karitász centrum egyfajta kikötőnek is tekinthető, ahol számos jótékonysági szolgálat dolgozik együtt, amelyben az Apostoli Prefektúra egész valósága kifejeződik. A pápának nagyon tetszik a név: Irgalmasság Háza, amely arra hivatott, hogy barátságos otthon legyen, ahol mindenki megtapasztalhatja a magasabb szeretetet, amely megérinti és megindítja a szívet, ez pedig az Atya gyengéd és gondviselő szeretete, mely azt akarja, hogy mindnyájan testvérek legyünk a világban.
Az önkéntes munka valójában gazdaggá teszi azokat, akik felajánlják idejüket és erejüket
Beszéde második részében a Szentatya buzdítóan szólt a nélkülözhetetlen önkéntes munkáról, melyet az emberek szabadon, ingyenesen ajánlanak fel a rászorulóknak, bármiféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül, ahogy az Úr mondja: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok” (Mt 10,8). Ez ugyan kockázatos vállalkozás, de valójában azokat teszi gazdaggá, akik idejüket és energiájukat ajánlják fel, közben a szolgálat maga megkönnyíti a lelküket, begyógyítja szívük sebeit, közelebb viszi Istenhez őket, megnyitja nekik az öröm forrását és fiatalon tartja a szívünket. A társadalombiztosítási rendszer önmagában sehol sem elég ahhoz, hogy minden szolgáltatást biztosítson a polgároknak, ha nincsenek önkéntesek. A nemzetek tényleges fejlődését valójában nem a gazdaság gazdagsága méri, hanem sokkal inkább az, hogy képesek-e biztosítani az emberek egészségét, oktatását és átfogó növekedését. Ezért a pápa arra bátorította a mongol népet, hogy vegyen részt önkéntes munkában és ehhez szolgáljon „tornateremként” az Irgalmasság Háza.
Az önkéntesség a testvériség legszebb jele, amelyet az állam is támogathat
Végül néhány mítoszt próbált megcáfolni a pápa. Első helyen azt, hogy önkéntesnek csak gazdag emberek mennek. A valóság épp ennek az ellenkezőjét mondja: nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy valaki jót tegyen, sőt, szinte mindig a hétköznapi emberek áldozzák idejüket, tudásukat és szívüket mások gondozásának. Egy másik cáfolandó mítosz, hogy a katolikus egyház a szociális munkát prozelitizmusból teszi, mások meggyőzésére. Ezzel szemben az egyház vonzás révén kíván gyarapodni. A keresztények azért segítik a rászorulókat, mert bennük Jézust, az Isten Fiát látják meg. Az irgalmasság az a hely, ahol a különböző „hitvallásúak”, sőt a nem hívők is egyesítik erőfeszítéseiket a helyi katolikusokéval, hogy irgalmas együttérzéssel segítsenek testvéreiken . Az együttérzés, a compassio ugyanis a másikkal való együtt-szenvedés képessége. Ez a testvériség legszebb jele, amelyet az állam megőrizhet és támogathat.
Önzetlen szolgálat „Jézus szerelméért”
Az önkéntességgel szemben a harmadik cáfolandó mítosz, hogy csak a gazdasági eszközök számítanak, fizetett személyzet alkalmazásával és a nagy struktúrákba való befektetéssel. Igaz, a jótékonyság szakmaiságot igényel, de a karitatív kezdeményezések nem válhatnak üzletté, hanem őrizzék meg frissességüket, mert a rászorulók főként meghallgatásra, együttérzésre számítanak. Röviden, jó szív kell tehát, ami azt keresi, mely a legjobb a másiknak. Ahogy arról Kalkuttai Szent Teréz tanúskodik, akihez – miközben egy beteg rossz szagú sebe fölé hajolt – egy újságíró fordult, megjegyezve: „Én ezt egymillió dollárért sem tenném meg”. Teréz anya mosolyogva felelte: „Egymillió dollárért én sem. De Isten szeretetéért igen!”. „Imádkozom, hogy az ingyenesség stílusa legyen a megkülönbözető plusz az Irgalmasság Házában. És köszönök minden jót, amit tesztek, szívből köszönöm” – zárta a helyi karitász szervezetek munkatársaihoz intézett beszédét Ferenc pápa, majd ünnepélyesen megáldotta a karitász centrumot.
