Ferenc pápa előszava a „Kérdések Istenről és Istenhez” kötethez: Jézus szeret kérdezni
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Jézus kérdéseket tett fel. „Mit akartok?” – hangzik az egyik első kérdése a János evangéliumában, amivel a Keresztelő két tanítványához fordul, akik követték őt. Lukács evangélista szerint Jézus első szava a szüleihez éppen egy kérdés volt: „De miért kerestetek?” A kereszten pedig – az Isten gyengédségének hirdetésével töltött földi élete végén – az Atyához fordult egy kérdéssel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?”. Végül a halálból való feltámadása után kettős, közvetlen kérdéssel fordult Mária Magdolnához: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?”
Jézus szeretett kérdezni
Jézus szeretett kérdéseket feltenni. Azért, mert szeretett párbeszédet folytatni korának embereivel, akik e különös tanítómester körül tolongtak, akiknek ő Istenről és a magvetésről, Isten országáról és a szántóföld kincseiről, a háborúba induló királyokról és ételekben dús lakomákról beszélt. Hallgatói pedig megértették, hogy az ő megszólalása nem szónoki fogásokból áll, hanem azok a szívükhöz intézett felhívások, amelyekkel kérdőre vonta bensőjüket, mint olyan kísérlettel, mely próbál áttörni az ego héján, hogy abba a szeretet balzsamja szivárogjon.
A kérdezőket nyugtalanság élteti
Ferenc pápa köszönetet mond a szerzőknek a könyvért, mely tizennyolc kérdést elemez azon különféle kérdések közül, amelyeket Isten az emberhez intéz a Szentírásban, illetve amelyeket különböző szereplők tesznek fel Istennek és Jézusnak. A kérdés emberi, nagyon emberi gesztus: azt a vágyunkat hozza felszínre, hogy ismerjük és tudjuk mindnyájunk természetét, hogy ne elégedjünk meg pusztán azzal, ami van, hanem lépjünk túl rajta, érjünk el valamit, mélyüljünk el egy témában. Aki kérdez, az nem elégedett. A kérdezőket nyugtalanság élteti, amely az életerő jeleként ragyog fel. A kérdezőket nyugtalanság élteti. Akinek mindenre van válasza, az nem kérdőjelez meg semmit. Azt hiszi, hogy a zsebében van az igazság, ahogy a tollat tartjuk a zsebben, használatra készen. Boldog Pierre Claverie algériai dominikánus püspök, a barátságnak és a muszlim testvéreinkkel folytatott párbeszédnek a mártírja, szívesen emlegette: „Hívő vagyok, hiszek abban, hogy Isten létezik. De nem tartom, hogy birtokolnám Őt, még Jézuson keresztül sem, aki kinyilatkoztatja nekem, sem pedig hitem dogmái által. Istent senki sem birtokolhatja. Az Igazságot nem birtokolja az ember.
„Isten inkább vessző, nem pedig pont”
Ez a kutatás, ez a vágy, ez az óhajtás a kérdezésben, kérdések feltevésében, mások kérdéseinek meghallgatásában ölt testet. Tudjuk jól: a filozófia a lét nagy kérdéseiből született: „Ki vagyok én?”, „Miért van valami és nem a semmi?”, „Honnan jövök?”, „Hová tart az életem?” . Ez az oka annak, hogy a kereszténység mindig is közel állt azokhoz, akik kérdőre vonták magukat – mert a pápa meggyőződése szerint – Isten nagyon szereti a kérdéseket, jobban, mint a válaszokat. Mert míg a válaszok zártak, addig a kérdések nyitottak. Ahogy egy költő írta, „Isten inkább vessző, nem pedig pont”, mert a vessző többre utal, előreviszi a beszélgetést, nyitva hagyja a kommunikáció lehetőségét. A pont azonban bezárja a beszédet, véget vet a vitának, megállítja a párbeszédet. Igen, Isten egy vessző, ő szereti a kérdéseket.
A Biblia kérdései szépek, provokatívak és nyugtalanítóak
Ez a könyv arra nevel minket, hogy alaposan megfontoljuk kérdéseink jelentőségét. A Biblia kérdései szépek, provokatívak és nyugtalanítóak. Isten megkérdezi Ádámtól: „Hol vagy?”. A Magasságbeli kérdezi Káintól: „Hol van a testvéred?”. Mária kérdezi az angyaltól: „Hogy fog ez történni?”. Jézus megkérdi övéitől: „Ti kinek tartotok engem?”. Végül Pétert vonja kérdőre: „Jobban szeretsz, mint ezek?”. Kérdéseket feltenni azt jelenti, hogy nyitottnak kell maradnunk arra, hogy befogadjunk valami olyasmit, ami túlmutat rajtunk. Ha csak válaszokat adunk, ez annak a jele, hogy ragaszkodunk a dolgokról alkotott saját elképzeléseinkhez. A kérdések, amelyeket a szerzők a Szentírás soraiban megvizsgálnak, egy másik tanítást is közvetítenek számunkra, mégpedig kérdéseink minőségéről és őszinteségéről. Vannak, akik azért kérdeznek, hogy ellehetetlenítsék beszélgetőpartnerüket, míg vannak olyanok, mint a szüleikkel beszélgető gyerekek, őszintén hallgatják a hozzájuk szólót, tudva, hogy nem tudják azt. Néha rágalmazással faggatjuk az embereket, megpróbáljuk veszélybe sodorni a beszélgetőpartnert – ha egyik módon válaszol, akkor oda a hírneve, ha másként felel, akkor elárulja magát. Ez az oka annak, hogy a szerzők bizonyos bibliai kérdéseket alaposabban is megvizsgálnak, amelyek nem olyan őszinték, mint amilyennek lenniük kellene.
Isten Igéje nagy tanítómester, kétélű fegyver, feltárja a szív igazságát, mindig aktuális marad
Isten Igéje nagy tanítómester ebben, mert – ahogy Szent Pál mondja – az egy „kétélű fegyver, és feltárja a szív igazságát”. És miközben feltárja előttünk bensőnket, az Ige képes arra, hogy mindig aktuális maradjon. Isten a Bibliában nemcsak a korabeli emberekhez szól, hanem mindenkihez, még hozzánk is. Szól a nyugtalan szívünkhöz is, ha meg tudjuk hallgatni őt. A szerzők által elemzett és megvitatott kérdések ma is aktuálisak, mélyen meg is ráznak bennünket digitalizált társadalmunkban, mert ezeket a szavakat minden „el nem altatott szív” képes úgy venni, mint amelyek maghatározzák a saját életét. Mit tettem a testvéreimmel az emberiség soraiban? Hogyan történhet meg, hogy Isten belép az életembe? Ki nekem Jézus? Az az ember, aki Istennek mondta önmagát és életét adta értem?
A hiteles művészi kifejezés teofánia
Isten Igéje továbbra is szól hozzánk a kérdéseivel, de nem az egyedüli szó, mert amint azt ez a könyv is jól mutatja, minden emberi szó, ha hitelesen emberi, isteni szóval van átitatva. Karl Rahner azt írta, hogy „a szerző – mint ilyen – Krisztus kegyelme hívásának hatása alatt áll, ezért kereszténynek kell lennie. Mint ember szerzőnek lenni, az egy jelentős keresztényi vonatkozás”. A könyv lapjai ezt tanúsítják, mert az irodalom, a költészet és a film világából vett gazdag hivatkozásai olyan kifejező bőségre utalnak, amely gyarapítja a hitre irányuló tekintetünket. Jobban megértetik velünk a német teológus állítását: amikor valóban emberi, amikor az emberi lény hiteles bensőjének a kifejeződése, akkor a művészi kifejezés teofánia lesz, Isten-kinyilatkoztatás, mert tudja, hogyan kell megragadni a lényeget, tudja, hogyan adjon hangot a kegyelemnek és így képes közölni a misztériumot. Ahogy a csillagos éjszaka vagy a naplemente előtt szívünk csak dicsérni tudja Istent, úgy Bach szonátája vagy Dosztojevszkij írása előtt is megbizonyosodunk arról, hogy a világ jó, életünknek van értelme. Ez az emberi képzelet ereje: kapcsolatba hoz minket az istenivel.
A humor könnyed, derűs, felvidítja a lelket és reményt ad
Ferenc pápa előszavának utolsó megjegyzése a humorról szól. Mert ez a könyv tele van humorral, miért is duplán hálát ad a szerzőknek. Először is, mert a humor olyan emberi kifejezés, amely nagyon közel áll a kegyelemhez. A humor könnyed, derűs, felvidítja a lelket és reményt ad. Akinek van humora, az ritkán nem szeret másokat, nagylelkű és képes relativizálni saját magát, ahogy valaki szellemesen fogalmazta: „Boldogok, akik tudnak magukon nevetni, mert így meg nem szűnően szórakoznak.” A hívő ember humora még azt is megmutatja, hogy a keresztény hit nem valami komor vagy pedáns, nem retró, nem lealacsonyító dolog. A hit felragyogtatja azoknak az arcát, akik ragaszkodnak hozzá. Az evangélium örömet ad, igaz örömet, persze nem a mulandót, hanem igazi örömet: aki hisz, az boldog, annak nincs gyászos arca. Boldog ember és ez látszik az arcán is!
Ebből a könyvből tehát három felhívás visszhangját hallom: mi, hívők maradjunk nyugtalanok, legyünk mindig képesek kérdéseket feltenni magunknak és végül legyen egy kis humorérzékünk is – zárul Ferenc pápa előszava a „Kérdések Istenről és Istenhez” című könyvhöz, mely a Vatikáni Könyvkiadó gondozásában jelenik meg.
