Imádjuk Istent és szolgáljuk felebarátainkat! – a pápa homíliája a szinódust lezáró misén
Vertse Márta – Vatikán
Az évközi harmincadik vasárnap evangéliumi szakaszát elemezve, amely Isten legfőbb parancsolatáról szól, a pápa óva intett a világi és spirituális bálványimádástól, hangsúlyozva, hogy az Isten és a felebarát szeretete mindennek a lényege és irányt mutató alapelve. Feladatunk, hogy elvigyük a világba az evangélium örömét.
A legfőbb parancs Isten imádata
Egy törvénytudó Jézushoz jön egy ürüggyel, pusztán csak azért, hogy próbára tegye őt. Kérdése azonban fontos és mindig időszerű, amely olykor utat tör a szívünkbe és az Egyház életébe: „Melyik a legfőbb parancs?” (Mt 22,36) – kezdte homíliáját Ferenc pápa, megállapítva, hogy az egyházi Hagyomány élő folyójában elmerülve mi is feltesszük magunknak a kérdést: mi a legfontosabb? Melyik a központi hajtóerő? Mi az, ami legfontosabb olyannyira, hogy mindennek az irányadó alapelve? Jézus válasza egyértelmű: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 22,37-39) – idézte a vasárnapi evangéliumi szakasz sorait a pápa.
Ne kövessük a világ divatjait
Szentbeszédében ezután a bíboros testvérek, püspök- és paptestvérek, a szerzetesnők és szerzetesek, a világi hívek figyelmét a közösen megtett szinódusi út mostani szakaszának a végén arra az „alapelvre és alapra” irányította, ahonnan minden kezdődik és újra kezdődik: szeretni Istent egész életünkkel és szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat. Nem a mi stratégiáink, nem az emberi számítások, nem a világ divatjai, hanem az Isten és a felebarát iránti szeretet: ez mindennek a lényege. De hogyan valósítsuk meg a gyakorlatban a szeretetnek ezt a lendületét? – tette fel a kérdést a pápa, majd két igéhez, a szív két mozdulatához fűzte elmélkedését: imádni és szolgálni. Istent adorációval és szolgálattal szeretjük – hangsúlyozta Ferenc pápa.
Az adoráció az első válasz Isten ingyenes szeretetére
Az első ige, imádni. Szeretni annyi, mint imádni. Az imádás az első válasz, amelyet Isten ingyenes és meglepő szeretetére felkínálhatunk. Mert azáltal, hogy engedelmesen állunk előtte, elismerjük Őt Urunknak, Őt tesszük az első helyre, és újra felfedezzük annak az ámulatát, hogy Ő szeret bennünket. Az imádás ámulata alapvetően fontos az Egyházban, főleg most, hogy elveszítettük az adoráció szokását. Imádni valójában azt jelenti, hogy hittel elismerjük: egyedül Isten az Úr, és hogy szeretetének gyengédségétől függ életünk, az egyház útja, a történelem rendeltetése. Ő az élet értelme – szögezte le Ferenc pápa.
Isten imádata szabaddá, a bálványimádás rabszolgává tesz bennünket
A Szentatya ezután arra mutatott rá homíliájában, hogy Istent imádva újra felfedezzük szabadságunkat. Az Úr iránti szeretet a Szentírásban ezért gyakran társul a bálványimádás elleni küzdelemhez. Aki Istent imádja, az elutasítja a bálványokat, mert míg Isten felszabadít, a bálványok rabszolgává tesznek bennünket. Becsapnak minket, és soha nem teljesítik, amit ígérnek, mert „emberi kéznek művei”. A Szentírás szigorúan fellép a bálványimádás ellen, mert a bálványok emberi alkotások és az ember manipulálja őket, míg Isten mindig az Élő, aki nem olyan, mint ahogy én gondolom, aki nem függ attól, hogy én mit várok tőle, aki tehát felboríthatja elvárásaimat, éppen azért, mert élő. A bizonyíték arra, hogy nem mindig helyes az Istenről alkotott elképzelésünk, az az, hogy néha csalódunk: én erre számítottam, azt képzeltem, hogy Isten így vagy úgy cselekedne, és ehelyett tévedtem. Ily módon a bálványimádás útján járunk, azt akarva, hogy az Úr az általunk róla alkotott kép szerint cselekedjen (Carlo Maria Martini bíboros: A Biblia nagyjai. Lelkigyakorlat az Ószövetséggel, Firenze 2022, 826-827). Ferenc pápa felhívta a hívek figyelmét: mindig fennállhat annak a kockázata, hogy azt gondoljuk: mi „irányítjuk Istent”, hogy szeretetét bezárjuk a mi sablonjainkba. Isten tettei azonban mindig kiszámíthatatlanok, mindig tovább haladnak és ezért Isten cselekedetei ámulatot és imádatot igényelnek. Az ámulat nagyon fontos – tette hozzá a pápa.
Legyünk adoráló egyház
A Szentatya leszögezte, hogy mindig harcolnunk kell a bálványimádás ellen; a modern, világi bálványok ellen, amelyek gyakran a személyes hiúságból fakadnak, mint például a siker utáni vágy, a mindenáron való önérvényesítés, a pénzsóvárság, - az ördög a zsebeken keresztül lép be, ne feledjük el! – jegyezte meg a pápa, majd folytatta a bálványok sorát, mint a karrierizmus bűvölete és a lelkiségnek álcázott bálványimádások, mint „az én lelkiségem, az én vallásos eszméim, az én lelkipásztori képességeim” . . . Ferenc pápa éberségre intett, nehogy saját magunkat helyezzük a középpontba Isten helyett. Majd visszatérve az imádathoz, azt hangsúlyozta, hogy az adoráció álljon a lelkipásztorok életének középpontjában: szenteljenek minden nap időt a Jó Pásztorral, Jézussal való meghittségre a tabernákulum előtt. Az egyház legyen adoráló, imádó: minden egyházmegyében, minden plébánián, minden közösségben imádják az Urat! Mert csak így fordulunk Jézushoz, és nem önmagunkhoz; mert Isten Igéje csak az imádó csendben lakozik majd a mi szavainkban; mert csak Őelőtte tisztulunk meg, alakulunk át és újulunk meg az Ő Lelkének tüzétől. Testvéreim, imádjuk az Úr Jézust! - hangzott a pápa buzdítása.
Legyünk szolgáló egyház
A második ige a szolgálni. Szeretni annyi, mint szolgálni. Imádni, szeretni és szolgálni – foglalta össze a lényeget Ferenc pápa. A legfőbb parancsolatban Krisztus összeköti Istent és a felebarátot, hogy soha ne lehessen őket elválasztani egymástól. Nem létezik olyan valóságos vallási tapasztalat, amely süket lenne a világ kiáltására. Nem létezik Isten szeretete a felebarátainkkal való törődés nélkül, különben a farizeizmus veszélyét kockáztatjuk– fejtette ki Ferenc pápa. Talán sok szép ötletünk van az egyház megreformálására, de ne feledjük, hogy a nagy és örökös reform az, hogy Istent imádjuk és testvéreinket az ő szeretetével szeretjük. Legyünk adoráló egyház és szolgáló egyház, amely megmossa a sebzett emberiség lábát, végig kíséri a törékenyek, a gyengék és a leselejtezettek útját, gyengéden a legszegényebbek elé megy. Isten ezt parancsolta a szentmisén elhangzott első olvasmányban (vö. Kiv 22,20-23).
A kizsákmányolás súlyos bűn, mi az evangélium kovászát hirdetjük
Ferenc pápa ezután azokra gondolt, akik a háború kegyetlenségeinek áldozatai; a migránsok szenvedéseire, azoknak a rejtett fájdalmára, akik magányosak és szegénységben élnek; azokra, akiket az élet terhei összezúznak; azokra, akiknek nincs már több könnyük, akiknek nincs hangjuk. És arra is gondolt, hogy a szép szavak és meggyőző ígéretek mögött hányszor bátorítják a kizsákmányolás formáit, vagy nem tesznek semmit, hogy azokat megakadályozzák. Súlyos bűn a leggyengébbek kizsákmányolása, súlyos bűn, amely porrá zúzza a testvériséget és tönkreteszi a társadalmat – hangsúlyozta a Szentatya. Mi, Jézus tanítványai, egy másfajta kovászt akarunk a világba elvinni, az evangélium kovászát: Istent az első helyen, és vele együtt azokat, akiket Ő kedvel, a szegényeket és a gyengéket.
Legyünk olyan egyház, amely befogad, szolgál, szeret, legyünk az irgalmasság kikötője
Ez az az egyház, amelyről álmodnunk kell: egy olyan egyház, amely mindenki szolgája, a legkisebbek szolgája. Egy olyan egyház, amely soha nem igényli, hogy „jó magaviseletű” bizonyítványt kapjon, hanem befogad, szolgál, szeret, megbocsájt. Egy nyitott ajtókkal rendelkező egyház, amely legyen az irgalmasság kikötője. A pápa idézte Aranyszájú Szent János szavait, miszerint: „Az irgalmas ember olyan, mint egy kikötő a rászorulók számára: a kikötő befogadja és megszabadítja a veszélytől mindazokat, akik hajótörést szenvedtek; legyenek akár gonosztevők, akár jó emberek, vagy bármilyenek, amíg veszélyben vannak, ő megmentő öblébe fogadja őket. Ezért ti is, ha a szárazföldön egy férfit vagy nőt láttok, aki a szegénység miatt hajótörést szenvedett, ne ítélkezzetek, ne kérdezzétek őket viselkedésükről, hanem szabadítsátok meg őket szerencsétlenségükből” (Beszédek a szegény Lázárról, II, 5).
Vigyük el a világba az evangélium vigasztaló örömét
A szinódusi ülés a végéhez közeledik – folytatta homíliáját a Szentatya. Ebben a „Lélek beszélgetésében” megtapasztalhattuk az Úr gyengéd jelenlétét, és felfedezhettük a testvériség szépségét. Kölcsönösen meghallgattuk egymást és mindenekelőtt, történelmünk és érzékenységünk gazdag változatosságában, hallgattunk a Szentlélekre. Ma még nem látjuk ennek a folyamatnak a teljes gyümölcsét, de előrelátóan tekinthetünk az előttünk megnyíló látóhatárra: az Úr vezetni fog minket, és segíteni fog, hogy még inkább szinodális és még inkább missziós egyházzá váljunk, amely imádja Istent és szolgálja korunk nőit és férfiait, és kilépő egyházként mindenkihez el kívánja juttatni az evangélium vigasztaló örömét.
A pápa végül köszönetet mondott mindnyájuknak szinódusi munkájukért, amelyet ezután is tovább folytatnak. Köszönetet mondott az együtt megtett útért, egymás meghallgatásáért és a párbeszédért, majd a következő kívánsággal zárta szentbeszédét:
„Köszönetképpen azt kívánom mindnyájunknak, hogy növekedjünk Isten imádatában és felebarátaink szolgálatában. Imádni és szolgálni. Az Úr kísérjen el bennünket és örömmel haladjunk előre!”
