Cantalamessa atya első nagyböjti prédikációja: „Én vagyok az élet kenyere”

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán                 

Cantalamessa atya nagyböjti beszédét a Jézus és az apostolai közt Fülöp Cezáreájában lefolyt párbeszéddel kezdte: „Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának.” Jézus most hozzájuk fordult: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok én?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16, 13-16).

„Én vagyok a…?” – ahogy Jézus értette   

A szónok a figyelmét Jézus második kérdésére fordította: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok én?” és válaszként nem az egyház vagy a teológiai tanulmányok feleleteit tekintette, hanem magát a kérdést, ahogy az Jézus ajkán megszületett, amint hic et nunc, itt és most felénk fordulva, éppen tőlünk kérdezi, egyenként és személyesen. A válasz megadásában maga Szent János evangélista segít nekünk, Jézusnak az evangéliumában szereplő híres „ego eimi” – „én vagyok” kinyilatkoztatásainak egész sorával, melyekkel feltárja nekünk, hogy kinek tartja magát, amikor ezt mondja: „Én vagyok az élet kenyere”, „Én vagyok a világ világossága”. Öt ilyen ön-kinyilatkoztatást vizsgálunk meg és minden alkalommal megkérdezzük magunktól, hogy Jézus valóban az-e számunkra, amit magáról mond és mit lehet tenni, hogy ő mindinkább azzá legyen – fejtette ki a programját és a módszerét Cantalamessa atya.

Különleges módon éljük meg ezt a pillanatot, nem kifelé forduló tekintettel, mely a világ és az egyház problémáival foglalkozik, amiként azt máskor tennünk kell, hanem befelé forduló tekintettel. Akkor tehát egy intim, a világtól elszakadt, és ennélfogva önző pillantással? – kérdezte a szónok.  Éppen ellenkezőleg! – válaszolta. Önmagunk evangelizálása ez, hogy másokat evangelizáljunk, egyfajta „Jézussal beteléssel”, ahogy a kapucinus rend első alkotmánya ajánlja a prédikátoroknak, hogy a „szeretet túláradásából” cselekedjenek, vagyis egyfajta benső, mély meggyőződésből, ne csak a küldetés beteljesítésével.

Kezdjük tehát a János evangélium hatodik fejezetéből Jézus első „Én vagyok” kijelentésével, melyben az Úr önmagát az élet kenyerének jelenti ki: „Kafarnaumban az emberek így szóltak Jézushoz: Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” Jézus erre azt mondta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” „Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,30-35).

Másféle kenyeret keressetek!

Az esemény a kenyérszaporítás története, melynek során Jézus megszaporította az öt árpakenyeret és a két halat ötezer ember táplálására, majd eltávozott onnan, hogy elkerülje az emberek túlzó lelkesedését, amivel királlyá akarták tenni. Amikor pedig a keresésére indulnak, a tó másik oldalán találnak rá. Itt zajlik le az a hosszú beszélgetés, melyben Jézus megpróbálja elmagyarázni a „kenyér jelét”. Megpróbálja megértetni velük, hogy van egy másféle kenyér, azt keressék, melynek anyaga valójában egy „jel”. Jézus ugyanezen a módon jár el a szamaritánus asszonnyal folytatott beszélgetésben a János evangélium negyedik fejezetében. Jézus azt akarja ott, hogy az asszony egy másfajta vizet fedezzen fel, a közönséges vízen túl, amely csak ideig óráig oltja a szomjat. Itt pedig arra akarja rávezetni a tömeget, hogy másféle kenyeret keressen, mint amivel csak egyetlen napra lakik jól az ember. A szamaritánus asszonynak, aki azt a titokzatos vizet kéri, a Messiás eljövetelét várva, Jézus azt feleli: „Én vagyok, aki veled beszél” (Jn 4,26).

A kenyér Krisztus Szava és Teste

A kenyeret kérő kafarnaumi tömegnek Jézus itt ugyanazt válaszolja: „Én vagyok az élet kenyere!”. Megkérdezhetjük magunktól, hogy mi honnét vesszük az élet kenyerét? Az egyházatyák erre kétféle helyet jelölnek meg: a szentségeket és Isten Szavát, vagyis az Eucharisztiát és a Szentírást. Igaz, voltak eltérő hangsúlyok, hiszen Órigenész és a latinok közt Szent Ambrus inkább ragaszkodtak Isten Igéjéhez: „A kenyér, amelyet megtörünk – írja Szent Ambrus a kenyérszaporítást magyarázva – misztikusan Isten Igéjét jelenti, ami szétosztva csak gyarapodik. Mint kenyeret, adta nekünk a szavait, melyek megszaporodnak a szánkban, miközben ízleljük azokat”. Alexandria Szent Cirill ezzel szemben az eucharisztikus értelmezést hangsúlyozza. Ám egyik értelmezés sem zárja ki a másikat – szögezte le a szónok. A „Krisztus követése” két dologról ír, amire szükségünk van: étel és világosság. „Nekem, a gyengének a te szent Testedet adtad ételül, míg világosságként helyezted lábam elé a Szavadat” (Zsolt 118,105). Minthogy Isten Szava a lélek világossága és a Szentséged az élet kenyere, én nem tudok e két dolog nélkül élni” – tanít Kempis Tamás lelkisége.

Az élet kenyere e kétféle értelmezése egyikének kizárólagos állítása megosztotta a Nyugat kereszténységét. Katolikus oldalon annyira domináns lett az eucharisztikus értelmezés, hogy „János hatodik fejezetét szinte az Eucharisztia alapításával egyenértékűvé tette”. Luther ezzel szemben az ellenkezőjét állította: „az élet kenyere Isten Igéje, amit a prédikáció oszt ki és amit hittel fogyasztanak”.

Keressük a szintézist!

A Krisztus hívők körében született ökumenikus légkör ma már lehetővé teszi számunkra – folytatta a szónok –, hogy újra helyreállítsuk az egyházatyák hagyományos szintézisét. Nem kétséges, hogy az Élet kenyere Isten Igéjén és különösen Jézus szavai által érkezik hozzánk az evangéliumban. A pusztai kísértőnek adott válasza is erre emlékeztet minket: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden igéjével” (Mt 4, 4). Másfelől pedig meg kell látni Jézusnak a kafarnaumi zsinagógában mondott beszéde eucharisztikus vonatkozásait, mert ott lakomáról beszél, ételről és italról, étkezésről és ivásról, testről és vérről. Ezek a szavak: „Aki nem eszi az én testemet, aki nem issza az én véremet”, közvetlen emlékeztetnek az Eucharisztia alapításának szavaira: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem” és „Vegyétek és igyátok, ez az én vérem”, így tehát nem lehet tagadni a köztük fennálló kapcsolatot – állapította meg a szónok. A szentírásmagyarázat polarizációjával szemben a liturgiában mindig békésen együtt élt a Szó és a Test egysége. Erről tanúskodik Szent Jusztin vértanú, aki szerint a szentmise két mozzanatot őriz meg, egyfelől az Ige liturgiáját az Ószövetséggel és az apostolok emlékezetével, másfelől pedig az Eucharisztia liturgiáját az átváltoztatással és az áldozással. Ezért ne korlátozzuk Krisztus teste és vére vételét csak az Igére vagy csak az Eucharisztiára, hanem lássuk meg azt a kegyelmi élet minden mozzanatában. Példaként említi Cantalamessa atya Pál apostol tanítását: „Nekem az élet Krisztus” (Fil 1,21). Ő nem pontosítja jobban: Számára Krisztus – jelenléte minden formájában – az élet kenyere, főként az örömben, ezért buzdít oly sokszor az örömre. Jézus tehát az örök élet kenyere, de nemcsak azáltal, amit ad, hanem ami ő maga. A Szó és a Szentség eszközök, ami általa cél a benne való élet: „Amint engem az élő Atya küldött, s én őáltala élek, úgy az is élni fog általam, aki engem eszik” (Jn 6,57). Ahogy Aquinói Szent Tamás Adoro te devote eucharisztikus himnuszában valljuk: „Panis vivus vitam praestans hómini, az élő Kenyér életet ad az embernek”. Ez az élet nem a test szerint való élet, hanem a Lélek élete bennünk, vagyis az Örök Élet.

Krisztus befogadása az Igében és a Testében  

Beszéde záró részében a szónok a figyelmet Krisztus igei és szentségi befogadásáról az Ő követesére helyezte. Ennek érdekében kérdezzük meg magunktól: Hogyan lett Jézus számunkra az élet kenyere? Jézus maga adja meg a választ: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha meghal, sok gyümölcsöt terem” (Jn 12,24). A földre esés és az elhalás képei Jézus Passióját rejtik el és így a búzaszem képével Jézus nemcsak személyes sorsát jelzi, hanem minden igaz tanítványáét is. Antiochiai Szent Ignác vértanú püspöknek a római egyházhoz írt levelét nem lehet meghatódás nélkül olvasni, hiszen abban láthatjuk, mit is tud tenni Krisztus kegyelme az emberi teremtménnyel: „Minden egyháznak megírom és mindenkinek meghagyom, hogy önként halok meg Istenért, ha meg nem akadályozzátok! Kérlellek titeket, jószándékotokkal ne legyetek alkalmatlanok nekem! Hagyjátok, hogy a vadállatok eledele legyek, melyek által lehetséges számomra Isten elérése! Isten gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai őrölnek meg, hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak. A vadállatokat inkább ösztökéljétek, hogy sírommá váljanak, és semmit ne hagyjanak meg testemből, nehogy halottként bárkinek terhére legyek. Akkor leszek igazán Jézus Krisztus tanítványa, amikor testemet sem látja majd a világ. Kérleljétek Krisztust érettem, hogy eme eszközök által áldozatnak találtassam Isten előtt! Nem úgy parancsolok nektek, mint Péter és Pál, ők apostolok, én elítélt; ők szabadok, én mind ez ideig szolga. Ha azonban szenvedek, Jézus Krisztus szabadosává válok és szabadként fogok feltámadni őbenne. Bilincsekben most tanulom meg, hogy semmit se kívánjak. Szíriától Rómáig, szárazon és vízen, éjjel és nappal, vadállatokkal küzdök, tíz leopárdhoz kötözve, azaz egy katonai osztaghoz; a jótékonyságra ezek csak rosszabbakká válnak. Sértegetéseik közepette még inkább tanítvánnyá válok, de nem ezért igazulok meg”.

A szónok szerint mostani környezetünkben is léteznek a vadállatok említett fogai, amelyek megőrölnek bennünket. Szent Ágoston mondja, hogy „mi, emberek agyagedények vagyunk, amelyek bántják egymást”, ezért meg kell tanulnunk, hogy a megszentelődés eszközeivé tegyük azokat és nem szabad hagyni, hogy a szívünk megkeményedjék a gyűlölködés és a panaszkodás által!

A közösségi élet a megszentelődés helye

Elsőként a szerzetesközösségekben gyakran ismételt bölcs mondást említette: „Vita communis mortificatio maxima”, vagyis a „közösségi élet a legnagyobb gyötrelem”. A közösség ugyanis nemcsak a legjobb, hanem a leghasznosabb és a leginkább elismerésre méltó választás, nem is csak a szerzetes közösségek, hanem minden emberi együttélés esetében. Ahol ez a legigényesebb módon valósul meg, az a házasság, éppen ezért csodálattal eltelve kell szemlélni azt, egészen a halálig menő hűségével. Együtt tölteni egy egész életet, éjjel és nappal, mindig számolva egy másik ember akaratával, jellemével, érzékenységével és sajátosságaival, különösen a mai társadalmunkban, ez egy nagyszerű dolog, és ha ez a hit lelkületével történik, akkor ez egyenesen „hősies erénynek” minősül! Mi pedig egyébként itt vagyunk a Kúria keretei közt, amely nem vallási vagy házassági közösség, hanem egyházi szolgálat és munkaközösség. Itt is sok lehetőség van, amit nem szabad elszalasztani, és ha Szent Ignáchoz hasonlóan mi is Isten „megőrölt gabonájává” akarunk válni, akkor fel kell használni a megszentelődés mindazon lehetőségeit, amit a szolgálati hely felkínál. A kapucinus barát egy-kettőt megemlített ezekből.

Krisztus gabonája

Fogadjuk el, ha ellentmondanak nekünk, mondjuk le az örökös önigazolásról, ha azt a dolog fontossága meg nem követeli meg. Cselekedjünk a szentpáli buzdítás jegyében, „magunkra öltve az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet, elviselve egymást, megbocsátva egymásnak” (vö Kol 3, 12-13). A mai világban azonban mégis létezik a vértanú püspök említette leopárdfog, vagyis a média és közösségi hálózatok fogai, mely sokszor rosszindulattal, romboló és nem építő szándékkal működik. Jaj annak, aki szerzetesként vagy papként ebbe a húsdarálóba kerül! Jogos az önvédelem, ám amikor az már lehetetlen és hasztalannak tűnik, még akkor is megmarad a hívő ember számára, hogy lelkileg egyesüljön a megostorozott, tövissel koronázott és leköpdösött Jézussal. Gondoljunk ekkor a Zsidókhoz írt levél vigasztaló szavára: „Igen, gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt el, hogy ne lankadjatok, és bensőleg el ne csüggedjetek!” (Zsid, 12,3). Higgyünk abban, hogy a végén, miként Jézussal is történt, az igazság győzedelmeskedik a hazugságok felett. És talán jobb dolog csendben diadalra jutni, mint körömszakadtáig önmagunkat védeni! A megőrölt lisztté válás azonban nem aszkéta vonás, hanem inkább misztika, ahogy az egyház kezdettől fogva értelmezte. Ez egy olyan igazság, amellyel az Egyház a kezdetek óta kíséri az eucharisztikus katekézist. Már a Didachéban (IX, 4), az apostoli időkből származó írásban is jelen van ez a gondolat. Szent Ágoston ugyanígy misztikus módon hasonlítja a kenyér-készítés mozzanatait, az aratást, a cséplést, a rostálást, a megőrlést és végül a sütést Krisztus eucharisztikus testéhez, mely a misztikus test létrejöttéhez vezet, ami az Egyház. A két test, az eucharisztikus és a misztikus egyházi test közt nemcsak hasonlóság van, hanem függőség is. Krisztus Eucharisztiában működő húsvéti misztériumának köszönhető, hogy az élet apró – és olykor nagy! – körülményei között napról napra erőt találjunk ahhoz, hogy Krisztus lisztjévé őrlődjünk! – zárta első nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.