Erdő Péter bíboros az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi dikasztérium közgyűléséről

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

Bíboros úr, pénteken délelőtt ért véget az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Dikasztérium közgyűlése. Fárasztó volt?  

Az ilyen közgyűlések általában fárasztóak, már csak azért is mert a kongresszusi termek többnyire egy kicsit rövidebb lábú emberekre vannak méretezve. Most a jezsuita rendi központ nagytermében tartották ezt az összejövetelt, ami közel van a Vatikánhoz, ami kétségtelen egy előny. Maga a tárgyalás 6-én, 7-én és 8-án történt, de még 9-én is volt szavazás a záródokumentum alapszövegéről. Egyetlen nagy központi téma volt, ez pedig Ferenc pápának a gondolata nyomán a liturgikus képzés, mégpedig a papjelöltek, a diakónusjelöltek esetében, továbbképzés a már fölszenteltek javára, világiak képzése, lelkiségi mozgalmakban való képzés, fiatalok és gyerekek képzése, a képzés különböző alkalmai, képzés a teológiai oktatás keretében. Képzés, mint magának a liturgia cselekményének az egyik fontos feladata, hiszen a liturgiában sem csak az érzelemink működnek, hanem alakulunk is. A kiindulópont Ferenc pápa Desiderio desideravi kezdetű dokumentuma volt, amelyben a pápa ezt a fajta képzést, a formatio liturgicát sürgeti.

Mi indokolja ennek a témának a szükségességét, hogy a liturgia formálásával törődni kell?      

Kiindulópont az, hogy körülbelül hatvan évvel ezelőtt volt a Sacrosanctum Concilium-nak a kiadása, vagyis a II. Vatikáni Zsinat a liturgiáról szóló konstitúciót akkor bocsátotta ki és annak az elvei lapján történt meg később – túlmenőn a zsinati dokumentum szövegén – maga a liturgikus reform, amely több instrukcióval és több liturgikus könyv kiadásával haladt előre. Másfelől, időközben voltak túlkapások, voltak félreértések, voltak olyan helyek, ahol a nagyon radikális átalakítás ellenhatásaként különféle tradicionalista irányzatok jelentek meg, de ezeknek a helyzete is változott az utóbbi évtizedek során. Volt olyan idő, amikor nem nagyon vettek róla tudomást, aztán teljes ellenkezés támadt, aztán szűk keretek között volt megengedve II. János Pál pápa idején, majd Benedek pápa egy kicsit kitágította és pontosabban meghatározta ezt. Ferenc pápa alatt volt több olyan intézkedés, melyet inkább úgy értelmeztek, hogy szűkebb korlátok közé szorítja ezt. Mindenesetre a kifogás az nem elsősorban a liturgikus formák ellen hangzott el ezekben az években, hanem a liturgia mögött rejlő egyházkép volt az, ami a vita tárgyát igazán alkotja.

Mégpedig…?

Hogy a II. Vatikáni Zsinat által fölvázolt egyházkép – amelynek legalábbis a szándéka szerint a jelenlegi hivatalos liturgia megfelel – ennek az elutasítása az megjelenhet olyan formában is, hogy a liturgiát is elutasítja valaki és helyette a régebbit részesíti előnyben. Természetesen ahhoz komoly egyháztani átgondolás kell, hogy megfelelő módon és a gyökerekkel való szoros kapcsolatban mutassuk be az egyház hitét, saját magával kapcsolatban is. Tehát nem arról van szó, hogy pusztán külsőségekről beszélünk. Természetesen ennek a reformnak egyesek – évtizedekkel később – a további reformját sürgették, amit vagy visszafordításnak vagy éppen tovább fokozásnak fogtak fel egyesek. Ezzel szemben most nem erről van szó, hanem arról, hogy amit egyesek hiányoltak, a szent mivoltnak a kifejezése, a harmónia, a hitbeli üzenetnek a hatékonysága a jelenleg hatályos új liturgia keretében, ezt meg kell erősíteni. Ehhez viszont a liturgiával összefüggő képzés szükséges. Ez tehát az alapszándék és azt hiszem, hogy ennek a konkrét feladatait kell mérlegelni, mégpedig világegyházi szinten.

Bíboros úr, az utóbbi időben a Hittani Dikasztérium a rendelkezéseiben olyan témákat érintett, amelyek a liturgiával kapcsolatosak, akár az áldások témaköre akár pedig a szentségek helyes használata terén. Tudná-e számunkra pontosítani a kettős illetékességet, a Hittani dikasztérium és az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Dikasztérium illetékessége közt, éppen a liturgia témakörében?

Az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Dikasztérium illetékessége, ahogy a név második fele mondja – szentségfegyelmi – az elsősorban nem arra vonatkozik, hogy teológiailag a szentségeknek a természetét, azok üzenetét, a jellegét kifejtse, hanem ez már inkább a Hittani Dikasztérium területe, miként a többi liturgikus cselekmény mögötti teológiai üzenet is. Ugyanakkor ennek a kifejezésmódja, akár a szabályozás szintjén is, tehát a liturgikus szabályok megújítása, ez már az Istentiszteleti Dikasztérium feladata, de ez elsősorban nem negatív, hanem pozitív jellegű. Vagyis nem arról van szó, hogy az egész világ templomaiban „csendőrködne” ez a dikasztérium és azt figyelné, hogy hol hágják át a liturgikus előírásokat. Egyébként is a liturgikus előírások megtartása, megtartatása, értelmezése adott esetben – amit a központi rendelkezések nem szabályoznak – annak a kiegészítése is a helyi püspök küldetéséhez tartozik. Sőt, különleges küldetése a megyéspüspöknek a székesegyházban vagy általában az egyházmegyéjében, hogy a saját ünnepélyes liturgiájával példát adjon. Vagyis az egyes püspökök feladatáról van itt szó, azonban a latin, a római rítusnak – ahogy ma nevezik – az egysége azt kívánja, hogy legyenek azért közös szabályok is. Természetes dolog, hogy a képzés az ebben a kontextusban értendő és újra és újra beszélnek róla. Mi is beszéltünk ebben a kongregációban Arinze bíboros idejétől kezdve mostanáig nagyon sokszor, az ars celebrandi-ról, ami a szentségek bemutatásának, celebrálásának a művészete. Mert ezt nem fejezik ki eléggé a pirosbetűs szertartási előírások, amelyek a liturgikus könyvekben vannak. Például a szertartás sebességét, gyorsaságát, hogy mennyire döntő a hallhatóság, az akusztika, azokban a szövegekben, amit hangosan kell mondani a hívek felé. Nagyon fontos az igeliturgiának és az áldozati liturgiának a szerves egysége, nagyon fontos, hogy az igeliturgia üzenete eljusson a résztvevőkhöz, mert addig nem lehet beszélni tevékeny részvételről, hogy amit ott valahol elöl fölolvasnak, de meg sem hallom, hogy pontosan mit mond, nemhogy az értelmével valaki ablakot nyitna a számomra. Ennek az előkésztése, például plébániai szinten, hogy legyen egy munkaközösség, amely a vasárnapi szentmisén majd szerepel, a felolvasón, a kántoron, a celebránson keresztül. Beszéljük meg egy-két nappal előre, hogy lesz az a szentmise, nézzük meg az olvasmányokat, s aki fölolvas, az gyakorolja, s amikor azt mondjuk, most már jó, most már érthető, akkor mondhatjuk, hogy felkészültünk. De beszéljük is meg az egész szentírási szakasznak az üzenetét, hogy mit akarunk átadni a híveknek. Hogyan illik ehhez például a zene, a többi jelnek a sokasága, mert ennek harmóniája van. Lehet szó akár arról, hogy különösebb ünnepeken a gyertyaszenteléstől a bevonulásig, amikor a feszületet viszik két gyertyával, vagy a füstölés, tehát mindezen részleteknek a tudatos átgondolása és egy összeszedett liturgia végzése. Fontos az is a papság képzésében, hogy a szemináriumokban ne csak liturgika oktatás legyen, hanem legyen gyakorlati képzés is, ami nálunk elég jó megvan elvileg, mert a székesegyházban a konventmisén részt vesznek a papnövendékek, tehát az ünnepélyes liturgiát élményszerűen megtapasztalják és mint asszisztencia meg is tanulják. Ugyanakkor a szemináriumban is vannak hétköznapi misék. Ott a szemináriumi elöljárók felelőssége, hogy szintén egy egyszerű, hétköznapi stílusban, de mégis példamutatóan legyenek ezek az alkalmak megszervezve, ugyanígy akár egy szentségimádás, rózsafüzér vagy zsolozsma, hiszen ezek is liturgikus alkalmak. Nagyon fontos továbbá, hogy ha a papnövendékek, mondjuk nyáron gyakorlati idő alatt plébániára kerülnek, ott is megtanulják azt, hogyan kell megfelelően előkészteni és levezetni a liturgiát egy hívő közösséggel. Ugyancsak fontos, hogy ha táborozni mennek, rendkívüli körülmények között, tudják, nemcsak, hogy mik a szabályok, hanem, hogy mi az igazán illő módja a liturgia végzésének abban az esetben. Tehát sokféle feladat van a felkészítés során. De ugyanígy föl kell készíteni az állandó diakónusokat, nálunk erre külön képzés van, ami nem azonos a teológiai fölkészítésükkel. Fel kell készíteni a liturgikus munkatársakat, ha vannak akolitusok, aztán egyéb pasztorális munkatársakat, így a hitoktatókat. Őket nagyon föl kellene készíteni, mert sajnos nagy az iskolai hittan és a templomi liturgikus gyakorlat közötti távolság. Az is fontos lenne, hogy a hitoktató teljes szívvel-lélekkel tudja ezt magyarázni és bemutatni. Sok minden egyéb lehetőség is van. Beszéltünk arról például, hogy a homíliának is az egyes szent szövegek üzenetéhez hogyan kell illeszkednie. Hogyan kell a hitet bemutatni ezen keresztül. Erre nézve 2016-ban megjelent ugyanennek a dikasztériumnak a rendelkezéseként a homiletikai direktórium, ez megvan magyarul is. Ez egy kiváló szöveg, mely teológiailag is és pedagógiailag is elmondja, hogyan kell vezetni a liturgiát akár a homílián keresztül, és tartalmaz egy olyan függeléket, mely a három éves perikóparendben vasár- és ünnepnapokhoz elmondja, hogy a szent szövegek magyarázatában milyen hitigazságot lehet kifejteni. Vasárnapról vasárnapra, kilenc éven keresztül és oda van rendelve, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusában mely pontok tartoznak oda. Ez lehetőséget ad arra, hogy egyszerre feleljünk meg a liturgiában előforduló szentírási szövegekről való beszéd követelményének és annak is, hogy a homíliában az évek leforgása alatt az egyház egész hitének lényeges igazságait bemutassuk. Szó volt az egyházi évről, hogy túl sok világnappal és egyébbel nem szabad széttörni és arra is ügyelni kell, hogy az egyes helyi egyházakban, nyilván a helyi szentek és boldogok kultuszát nem szabad elhagyni, de az, hogy bárhonnan, bármit inkább elővenni, mint a liturgikus évnek a ritmusát, az sem helyes. A Zsinat ilyen értelemben nagyon fontos hangsúlyt helyezett az egyházi évre, a vasárnapokra, hiszen az a liturgikus életnek a központja.

1964-ben meghozott Sacrosanctum Concilium konstitúció a szent liturgiáról pár évvel később 1970-ben került bevezetésre. Azóta 54 év telt el. Kérdésem: a mostani liturgia megfelel-e annak az igénynek, ami az Isten Népében papok és hívek részéről az istentalálkozás liturgiájában lehetőséget kínál? 

Teljesen soha nem fog megfelelni, mert az igények és a vágyak sokfélék. Létezett, és az Jacques Maritain és felesége Raissa Maritain szép könyvekben írták le, egy olyan szemlélet, hogy tulajdonképpen a csúcs az valójában az Istennel való elmélyedt kontemplatív találkozás. Tehát ehhez képest egy alacsonyabb lépcsőfok lenne a nyilvános liturgia. Ez azért nem Zsinat tanítása, hanem mi a Zsinat nyomán azt valljuk, hogy ez a kettő szorosan összetartozik és nem lehet azt mondani, hogy mondjuk a misében való cselekménynek a szövegeket hangosan mondó részvétel ellenkezne a lelki elmélyedéssel. Ez egy fontos kérdés, ugyanakkor az igények lehetnek különbözők, mert van, aki több elmélyedést igényel, természetesen erre is lehet alkalmakat kidolgozni, például szentségimádás nagyon alkalmas lehet erre, de ugyanígy vannak olyan imádságformák, a rózsafüzér is akár, ahol erre bőven van lehetőség. A másik dolog pedig, hogy a liturgiának az ünnepélyes végzése nélkül is lehet, mondjuk a zsolozsmának a fölépítésével, hogy ha jó kórus van, hogyha van, aki ért hozzá és vezeti, és ez a világegyházban sok helyütt pozitív tapasztalatokat hozott. Aztán ott van az inkulturációnak a kérdése is, mit Afrikában különös súllyal élik át és gyakorolják, de ennek a veszélyeit is látják, például az, hogy a pap színész módjára főszereplőként viselkedik, holott a liturgia nem papról szól, még akkor sem, ha Krisztus személyében mutatjuk be a szentmiseáldozatot, hanem az Krisztus és az egész Egyház cselekménye, ami egyben arra is kötelez minket, hogy a világegyházzal közösségben, kommúnióban legyünk, amikor a szentmisét bemutatjuk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megemlékezünk a pápáról a mise szövegében, hanem azt is, hogy nagyjából abban a rendben, azoknak a szövegeknek a vállalásával végezzük, amit a világegyház a liturgikus könyvekben elénk ad. Megvan a helye a kreativitásnak, de nem a hivatalosan jóváhagyott szövegek ellenében, hanem ahol ezek a szövegek azt lehetővé teszik. Természetesen mindezekhez tartozik egyfajta stílus, és ez az, amiben többször kértük, és talán most meghallgatásra talált, hogy dikasztérium itt Rómában szervezzen, akár hétköznap egy este egy kurzust a Rómában tanuló összes papoknak, papnövendéknek, bármilyen fakultáson is tanuljanak, amit elismernének egy-két kredit értékűnek, mert vannak ilyen kurzusok a szentté-avatásról, az el nem hált házasságról, meg gyóntatói kurzus. Ilyen formában lehetne a liturgiáról is, mégpedig a liturgikus gyakorlatról, a liturgia-mester az a régi egyházban egy kívánatos funkció volt, régen hívták ceremoniáriusnak is és azt hiszem, hogy fontos lenne itt az ideális magatartás és hozzáértés és ez nyerjen bemutatást, és azt hazavihetik a papok és az otthoni körülményeik között alkalmazzák, adaptálják, ez azt hiszem, hogy nagyot emelne a liturgikus gyakorlaton.

Köszönöm a riportot.