Ferenc pápa beszéde a római egyházmegye papszentelés előtt álló diakónusaihoz
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
A Szentatya első gondolata szerint a diakónusok készületképpen már a papszentelésük szertartását tanulmányozzák. Ennek jegyében idézi fel a szentelő püspök első kérdését: „Akarod-e egész életedben az áldozópapi rendben gyakorolni a papi szolgálatot, mint a püspöki rend hűséges munkatársa, Isten népének szolgálatában, a Szentlélek vezetésével?”. A pápa három lényeges elemet lát a vállalt szolgálatban: „mindenekelőtt legyenek hűséges együttműködők, majd álljanak Isten népének szolgálatára, végül pedig szolgáljanak a Szentlélek vezetése alatt”.
Hűségesen működjenek együtt a püspökökkel!
A pápa első kérése tehát, hogy legyenek hűséges együttműködők. Az ember ugyanis azt gondolhatná, hogy a jelölt – miután végre pap lett, Isten népének a pásztora – elérkezettnek látja az időt arra, hogy saját kezébe vegye a dolgokat, személyesen valósítsa meg, amit évek óta szeretett volna, saját stílusával, saját elképzelései szerint. Ezzel szemben az Anyaszentegyház elsősorban nem vezetőket kér tőlünk, hanem együttműködőket, vagyis a cooperator szó jelentése szerint olyanokat, akik „együtt dolgoznak másokkal”. Ez alapvető fontosságú az Egyházban, amire a Zsinat tanítása is emlékeztet, miszerint az egyház elsősorban egy közösség misztériuma. A pap ugyanis ennek a közösségnek a tanúja, amely testvériséget, hűséget és tanulékonyságot foglal magában. Röviden szólva, a papok kórustagok, nem pedig szólisták; testvérek a papi rendben, papjai mindenkinek és nem csak a saját csoportjaiknak. Állandó képzésben részesülnek, anélkül, hogy önállónak és önellátónak képzelnék magukat. Nagyon fontos napjainkban a képzés folytatása, de az ne egyedül történjen, hanem mindig kapcsolatban azokkal, akiknek feladata a kísérés és akik már nagyobb utat jártak be a szolgálatban. Tegyék ezt nyitott szívvel, nem engedve a csábításnak, hogy maguk irányítsák az életüket és ezzel a legkülönfélébb kísértések könnyű prédájává váljanak.
Álljanak Isten népének a szolgálatában!
A pápa beszédének második szempontja, hogy álljanak Isten népének a szolgálatában. Papokká csal úgy lehetnek, ha előtte diakónusok voltak. A diakonátus nem szűnik meg a pappá válással, ellenkezőleg, annak az alapja. Pappá azért lesztek, hogy szolgáljatok, miként Jézus, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és hogy életét adja értünk” (vö. Mk 10,45). A pápa szerint a papságnak van egy belső alapja, amit meg kell őrizni és amit a „diakónia lelkiismeretének” lehetne nevezni, mely miként a lelkiismeret a döntések alapjaként, úgy működik a szolgálat lelkülete a papi lét alapjaként. Reggelente kérjék az imában e szolgálat lelkületét „Uram, segíts ma szolgálnom!”, este pedig adjanak hálát érte és kérjenek bocsánatot a mulasztásért. Ez a szolgálat azonban szemben áll mindenféle elvontsággal, mert a szolgálat azt jelenti, hogy rendelkezésre állunk, feladjuk, hogy saját napirendünk szerint éljünk, ellenben készen állunk Isten meglepetéseire, amelyek embereken, váratlan eseményeken, tervek megváltozásán és olyan helyzeteken keresztül nyilvánulnak meg, melyek nem illenek a saját sémáinkba. A lelkipásztori élet nem kézikönyv, hanem napi felajánlás, nem papírra vett mű, hanem „eucharisztikus kaland”. Az élettel ismétlődik, első személyben: „Ez az én testem, érted adom”. Állandó attitűd, amely befogadásból, együttérzésből, gyengédségből épül fel, olyan stílus, amely a szavak helyett a tényekkel beszél, a közelség nyelvezetével. Ismerjük fel az emberekben azokat az egyedi és csodálatos ajándékokat, amelyeket az Úr adott nekik, hogy örömmel, alázattal szolgáljuk őket, mert ekkor öröm kíséri a szolgálatunkat és Isten kegyelmével legyőzhetjük annak a veszélyét, hogy keserűség és elégedetlenség maradjon a szívünkben.
A Szentlélek vezetése alatt
A pápa utolsó szempontként a Szentlélek vezetését tekintette, akinek mindig elsőbbséget kell adni. A Lélek vezetésével ugyanis a papi élet az Úrra és az Úr által működik, így lesznek a papok valóban „Isten emberei”. Ha csakis a saját erejükre támaszkodnak, akkor semmi sem marad a kezükben. A Lélek által vezetett élet a felszentelés kenetétől halad a „mindennapi felkenés” felé. Jézus pedig ránk árasztja a Lélek kenetét, amikor a jelenlétében élünk, amikor imádjuk őt, amikor közel állunk az szavaihoz, ahogy ő azt jelezte: Vele lenni és Vele maradni (vö Jn 15). Ekkor az a szív, amely örömét az Úrból meríti és kapcsolatait az imával teszi gyümölcsözővé, nem téveszti szem elől a papi élet időtlen szépségét – zárul Ferenc pápa beszéde, melyet szombaton átnyújtottak a papszentelése készülő római diakónusoknak.
