Második nagyböjti prédikáció: Jézus a világ világossága, fényét óvni kell a vírustól
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Az „Én vagyok…” Jézus saját szavai, vagy az evangélista értelmezései?
Idei nagyböjti prédikációiban a kapucinus szónok Jézus nagy „ön-kinyilatkozató” kijelentéseit értelmezi, ahogy azokat a János evangéliumban olvassuk a szokásos görög „Ego eimi”, „Én vagyok a…” formulákkal. Felmerül azonban egy kérdés velük kapcsolatban, hogy valóban Jézus mondta-e azokat, vagy pedig az evangélista későbbi reflexiója révén váltak a negyedik evangélium részévé? A szónok szerint ma gyakorlatilag minden szentírás-magyarázó egzegéta az utóbbi utat választja. Cantalamessa atya meggyőződése azonban, hogy ezek a szavak mégis „Jézus kijelentései”, amit a következőképpen értelmez.
Az „Én vagyok” Jézus kijelentései
Létezik történelmi igazság, vagyis olyan igazság, amelyet valósnak vagy ontológiainak nevezhetünk. Vegyük például ezek közül az „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) kijelentést. Ha valamiféle valószerűtlen új felfedezés révén megtudnák, hogy a kifejezést ténylegesen és történelmileg a földi Jézus mondta, mégsem ettől lenne az „igaz”. Ugyanis mindig gondolhatunk arra, hogy aki ezt a kijelentést teszi, önámító és becsapja magát! Mint ahogy sokan ezt hitték magukról Jézus előtt és utána is. Amitől „valódi” az a kijelentés, az az tény, hogy – a valóságban és minden történelmi esetlegesség felett – ő az „út, az igazság és az élet”.
Jézus Szava a Feltámadott tekintélyével szól hozzánk, Szentlelke által
Ebben a mélyebb és fontosabb értelemben Jézus minden egyes kijelentése a János evangéliumban „igaz”, még az is, amikor ezt mondja: „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (Jn 8,58). Az igazság klasszikus meghatározása a „dolog és a róla alkotott eszme közötti megfelelésben áll” (adaequatio rei et intellectus). A kinyilatkoztatott igazság a valóság és az azt hirdető szó közötti megfelelésben áll. A súlyos szavak, amelyeket értelmezünk, tehát Jézus szavai, nem a történelmi Jézusé, hanem azé a Jézusé, aki – ahogyan a tanítványoknak ígérte (Jn 16,12-15) – a Feltámadott tekintélyével szól hozzánk, Szentlelke által.
Ősi bazilikák tanúságtétele a Világ Világosságáról
A bevezető fogalomtisztázás után Cantalamessa atya Jézus útjára figyelt, aki a kafarnaumi zsinagógából a jeruzsálemi templomba megy, ahol a sátoros ünnepet ülik. Itt történik a „zsidókkal” folytatott vita, amelyben elhangzik a mai témánk, vagyis Jézus kijelentése: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Szava annyira szép és mély értelmű, hogy a keresztények azonnal Krisztus egyik legkedveltebb megjelölésének választották. Számos ősi bazilikában, mint például a szicíliai Cefalù és Monreale templomaiban az apszismozaikok Jézust Pantokrátorként, a mindenség Uraként ábrázolják, aki kezében nyitott könyvet tart, rajta görög és latin felirattal: „Ego eimi to phós tou cosmou - Ego sum lux mundi”: „Én vagyok a világ világossága”.
Jézus Szava önazonosságot adott a keresztényeknek
Jézus a világ világossága, nekünk ez mára egy meghirdetett és hitt igazság, de volt idő, amikor nem csupán megélt élmény volt, mint áramszünet után hirtelen fellobbanó fény, hanem, ahogy Péter apostol első levele mondja „meghívás a sötétségből Isten csodálatos világosságára” (1Pét 2,8). Tertullianus megtérése és megkeresztelkedése pillanatát felidézve a gyermek képét használja erre, mint aki előbújik az anyaméh sötétjéből és megijed a levegő és a fény tapasztalatától. „Éppúgy mi is, kilépve tudatlanságunk közös méhéből, összerezzenünk az igazság fényében”.
Jézusnál a közvetítés eszköze maga az üzenet: A Hírnök, aki szól, maga az Üzenet!
Ezek után tette fel a kérdést, hogy mit is jelent számunkra „itt és most” Jézus szava: „Én vagyok a világ világossága”? A „világ világossága” kifejezésnek két alapvető jelentése van. Az első szerint ő maga, Jézus a világ világossága, mivel övé az Isten legfőbb és végleges kinyilatkoztatása az emberiség számára. Ahogy a Zsidókhoz írt levél kezdete ünnepélyesen hirdeti: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban; ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette” (Zsid 1,1-2).
A Kinyilatkoztató egyúttal maga a Kinyilatkoztatás!
Az újdonság itt abban az egyedi és megismételhetetlen tényben rejlik, hogy a kinyilatkoztató egyúttal maga a kinyilatkoztatás! „Én vagyok a világosság”, nem pedig aki világosságot visz a világba. A próféták harmadik személyben beszéltek: „Így szól az Úr! Ezt mondja az Úr”, Jézus pedig első személyben beszél: „Én mondom nektek!”. A kapucinus atya Marshall McLuhan kanadai filozófus híres mondását idézte: „A médium az üzenet”, vagyis hogy az üzenet továbbadásának „eszköze” határozza meg magát az üzenetet. Ez a mondás egyedülálló és transzcendens módon vonatkozik Krisztusra. Nála a közvetítés eszköze maga az üzenet. A Hírnök az Üzenet! Ezután a „Jézus a világ világossága” kijelentés második értelmezése abban áll, hogy ő világosságot hoz a világba, vagyis feltárja a világnak saját magát. Láttatni engedi a dolgokat az ő igazi világosságában.
A hívő és a nem hívő párbeszédét radikális részaránytalanság jellemzi
Krisztus önmagát a „világ világosságának” nevezi, aminek mindig is volt egy ádáz versenytársa, mégpedig az emberi értelem. Nem hitvitázó és nem is hitvédő szándékkal beszélünk róla, vagyis, hogy mit is feleljünk a hit ellenzőinek, hanem hogy megerősítsük magunkat a hitben. A hitről és az értelemről – pontosabban az értelemről és a kinyilatkoztatásról – szóló vitákat egyébként radikális részaránytalanság jellemzi. Amíg a hívő osztozik az ateistával az értelmi megközelítés elfogadásával, addig az ateista nem osztja meg a kinyilatkoztatásba vetett hitet a hívővel. Amíg a hívő ember az ateista beszélgetőtárs nyelvén szól, addig az ateista nem beszéli hívő társa nyelvét – hangsúlyozta a szónok.
Ennélfogva a hitről és az értelemről szóló legigazibb vita az, mely egy- és ugyanazon személyben folyik, saját hite és saját értelme között. Híres eseteket ismer a gondolkodás története olyan emberekről, akiket ugyanolyan szenvedély köt az értelemhez, mint a hithez és közülük párat megnevezett a szónok: Hyppói Ágoston, Aquinói Tamás, Blaise Pascal, Søren Kierkegaard, John Henry Newman, és még hozzátette II. János Pál és XVI. Benedek nevét is.
A gondolkodók mindegyike arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az emberi értelem legfőbb tette annak felismerése, hogy van még valami saját maga felett. És éppen ez az, ami a leginkább megnemesíti az értelmet, mert azt jelzi, hogy képes túllépni önmagán. A hit nem áll szemben az értelemmel, hanem feltételezi az értelmet, ahogyan Szent Tamással valljuk, hogy a „gratia supponit naturam”, vagyis a „kegyelem feltételezi a természetet”.
Freud tévedése a hit és az értelem párbeszédéről
Cantalamessa atya egy másik félreértést is tisztázni akart a hit és az értelem párbeszéde kapcsán. A hívőknél általában azt kifogásolják, hogy azért nem lehetnek tárgyilagosak, mert hitük kezdettől fogva rájuk kényszeríti a végkövetkeztetést. Másként fogalmazva, a hívő ember előzetes megértés és előzetes ítélet alapján működik. A szónok megfordította az érvelést, hiszen a nem hívők sem figyelnek arra, hogy bennük éppen olyan előítélet hat, persze ellenkező irányban, a nem hívő tudós vagy filozófus esetében, sőt talán még erősebben is, mint a hívők esetében. Ha eleve biztosra veszik, hogy Isten nem létezik, hogy természetfeletti sem létezik, a csodák pedig lehetetlenek, akkor a következtetésük is kezdettől fogva eleve meghatározott lesz. A szónok példaként említette Sigmund Freud pszichiáter esetét és megkérdezte, hogy kiindulva Freud valóságszemléletéből, vajon elismerte-e ő, hogy Assisi Ferenc „egyetemes szeretetének” volt-e valamiféle természetfeletti összetevője, amelyet kegyelemnek neveznek? Persze, hogy nem ismerte el – állítja a kapucinus szónok –, sőt azt tipikus módon a „genitális, nemzői szeretetből” eredeztette. Freud szerint „Szent Ferenc az az ember, aki a legmesszebb jutott abban, hogy a szeretetet saját belső boldogságérzetének javára használja”. Más szóval, azért szerette Istent, az embereket, az egész teremtést, és egészen különleges módon a Megfeszített Krisztust, mert ez örömet okozott neki és mert jól érezte magát! Szent Ferenc saját kedvteléséből működött!
A modern kor az igazság helyett az igazság keresését tartja a legfőbb értéknek
A modern ember az igazság helyett az igazság keresését tartja a legfőbb értéknek. A 18. századi német drámaíró Lessing írta: „Ha Isten minden igazságot a jobb kezében tartana, bal kezében pedig csak az igazság iránti örökös törekvést, még ha maradandó tévedésben is lenne, és azt mondaná nekem: „Válassz!”, én meghajolnék és alázatosan balra fordulva mondanám: „Ezt választom, atyám! A Keresést! A tiszta Igazság csak a tiéd.” Ennek oka egészen egyszerű! – magyarázta meg a választást a szónok. Amíg a kutatási fázisban vagy, te irányítod a játékot főszereplőként, míg a felismert Igazság, mint ilyen jelenlétében már nincs menekvésed, és akkor szót kell már fogadnod a hitnek. A hit az Abszolútumot állítja, míg az értelem a végtelenségig szeretné folytatni a vitát. Ahogy az Ezeregyéjszaka szép Seherezádéjának, úgy az emberi értelemnek is van mindig egy-egy újabb története, hogy elhalassza a döntést, saját maga megadását a Nagyobb előtt. A hit és az értelem közötti feszültség megoldása végül is csak kétféleképpen lehetséges: vagy csökkentjük, lefokozzuk a hitet „a tiszta ész határain belül”, vagy áttörjük a tiszta értelem határait, és „kievezünk a mélyre”. Kicsit olyan ez, mint amikor Dante Ulyssese elérte „Herkules oszlopait”, amelyeket egykor a Föld legvégső határának tartottak, és úgy döntött, hogy nem áll meg, hanem „őrült szárnyakkal” tovább evez.
A teológia Nyugaton egyre inkább eltávolodott a Lélek hatalmától
Azonban következetesnek kell lennem a saját feltételezéseimmel – szólt személyesen a szónok. A hitről és az értelemről szóló vita, mielőtt „mi és ők”, hívők és nem hívők közti vita lenne, annak először a hívők közti vitának kellene lennie. A racionalizmus legrosszabb típusa valójában nem külső, hanem a teológián belüli, ahogy Szent Pál írta a korinthusiaknak: „Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.” (1Kor 2,4-5). Amitől az apostol tartott, az gyakran megtörténik közöttünk. A teológia, különösen Nyugaton, egyre inkább eltávolodott a Lélek hatalmától, hogy az emberi bölcsességre támaszkodjon. A modern racionalizmus megkövetelte, hogy a kereszténység dialektikus módon adja elő üzenetét, vagyis minden szempontból kutatásnak és vitának vesse alá azt, hogy beleilleszkedjen az emberi sors és a világegyetem közös és mindig ideiglenes megértésének általános, filozófiailag elfogadható törekvésébe. Ennek során azonban Krisztus halálának és feltámadásának a meghirdetése egy másik, magasabb rendű igénynek lett alávetve. De ez már nem az apostoli igehirdetés kerygmája, hanem csak egy hipotézis a sok közül! – állapította meg a szónok.
A veszély az Isten tárgyiasítása
A teológia ilyen művelése azt a veszélyt rejti magában, hogy Isten tárgyiasul. Annak tárgyává válik, amiről beszélünk, de így többé már nem alany, akivel – vagy akinek jelenlétében – beszélünk. Így lesz egyszerűen csak „ő”, vagy ami még ennél rosszabb, így lesz „az”, de sohasem „Te”! Ez annak a visszahatása, hogy a teológiából „tudomány” csináltak. A tudomány művelőinek pedig első kötelessége, hogy semlegesek maradjanak kutatási tárgyukat illetően; de lehetünk-e semlegesek, ha Istennel van dolgunk? Ez volt a fő oka annak, amiért életem egy bizonyos pontján felhagytam a teológia akadémiai szintű tanításával, és teljes időmet a prédikációnak szenteltem! – vallotta szenvedélyes őszinteséggel a kapucinus barát. A teológia ilyen művelésének következménye pedig az, hogy egyre inkább a mindenkori akadémiai elit párbeszédévé válik, és egyre kevésbé lesz táplálék Isten népe hite számára. Ebből a helyzetből csak imádsággal, Istennel való beszélgetéssel tudunk kijönni, még mielőtt Istenről beszélnénk. „Ha teológus vagy, akkor valóban imádkozni fogsz, és ha valóban imádkozol, akkor tényleg teológus leszel” – mondta Evagriosz Pontikosz szerzetes egyházatya a negyedik században. Szent Ágoston a legmaradandóbb – és hozzátehetjük, a legbiztosabb – teológiáját akkor írta, amikor a „Vallomásaiban” Istennel beszél. Ebben segít a szemlélődés és az Istenanya követése, akinek aztán igazán soha semmi köze nem volt az Istenről és Fiáról, Jézusról alkotott elvont eszmékhez, csakis az ő élő valóságához.
Amikor a világ mindent a saját fényében akar láttatni
Cantalamessa atya említést tett korábban Jézus „Én vagyok a világ világossága” kijelentésének második értelmezéséről és elmélkedése utolsó részét ennek a témának szentelte. „Eszköz jellegű” jelentésnek nevezte, amelyben Jézus a világ világossága: azaz, amennyiben mindenre fényt vet, valójában azt teszi a világgal, amit a Nap tesz a földdel. A nap nem világítja meg saját magát és nem tárja fel önmagát, hanem mindent megvilágít a földön, és mindent ebben az igaz fényben lát. Ebben a második értelemben Jézusnak és az ő evangéliumának is van egy vetélytársa, aki a legveszélyesebb mind közül, hiszen belső versenytárs, házi ellenség. A „világ világossága” kifejezés jelentése teljesen megváltozik attól függően, hogy a „világ” kifejezést „tárgyi” vagy „alanyi birtokosnak” tekintjük, attól függően, hogy a világ a megvilágított tárgy, vagy inkább az az alany, amely megvilágít. Ebben a második esetben nem az evangélium, hanem a világ az, mely mindent a saját fényében láttat. János evangélista ellenben ezekkel a szavakkal buzdította tanítványait: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból.” (1 Jn 2, 15-16). Az ehhez a világhoz való alkalmazkodás veszélye – az evilágiasság – vallási és spirituális téren egyenértékű azzal, amit a társadalmi szférában szekularizációnak nevezünk. Senki – legkevésbé én – jegyezte meg a szónok, nem mondhatja, hogy ez a veszély nem fenyegeti őt is. Egy Jézusnak tulajdonított mondás egy ősi, nem kanonikus írásban így szól: „Ha nem böjtölöd ezt a világot, nem fedezed fel Isten országát”. Íme napjaink legszükségesebb böjtje: böjt az evilágtól!
A világiasság eredetének legfőbb oka a hit válsága
A világ, amelyről beszélünk, és amelyhez nem szabad alkalmazkodnunk, nem az a világ, amit Isten teremtett és szeretett. Nem azonos a világ embereivel sem, akikkel valóban mindig találkoznunk kell, különösen a szegényekkel, az utolsókkal, a szenvedőkkel. A szenvedés és a marginalizálódás világába való „belevegyülés” paradox módon a legjobb módja annak, hogy „elszakadjunk” a világtól, mert ez azt jelenti, hogy oda kell menni, ahonnét a világ minden erejével elmenekül. Ez azt jelenti, hogy el kell különíteni magunkat attól az elvtől, amely a világot irányítja, ez pedig az önzés. A műveink megtétele előtt mindennek a változásnak a gondolkodásmódban kell megvalósulnia. Szent Pál a következő szavakkal buzdította a római keresztényeket: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (Róm 12, 2). A világiasság eredetének számos oka van, de a legfőbb oka a hit válsága. A hit az elsődleges tere a keresztények és a világ közötti összeütközésnek. A hit által a keresztény többé nem „a világból való”. Erkölcsi értelemben véve „világ” mindaz, ami a hittel szemben áll. „A győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk” (1Jn 5,4) – írja János apostol az első levélben. Az efezusiakhoz írt levelében ezzel kapcsolatban van egy szó, amelyen érdemes egy kicsit hosszabban elidőzni. „Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben uralkodó fejdelemnek a hatalma alatt. Ez a lélek most a hitetlenség fiaiban dolgozik” (Ef 2,1-2).
Az evilági szellemiség a teremtést és benne az emberi létet a „maga módján” értelmezi
Heinrich Schlier exegéta – 1958-ban megjelent írásában – beható elemzést végzett a világnak erről a lelkéről, amelyet Pál apostol „Isten Szentlelke” közvetlen ellenfelének tartott (1Kor 2, 12). A közvélemény meghatározó szerepet játszik benne. Ma már, akár szó szerint is véve, „a levegőben lévő léleknek” is nevezhetjük, mert mindenekelőtt a levegőn, vagyis virtuális kommunikációs eszközökön keresztül terjed. Mindez meghatároz egy nagy történelmi intenzitású szellemiséget, ami alól senki nem vonhatja ki magát. Az ember ragaszkodik az általános szellemiséghez, azt magától értetődőnek tartja. Ellene tenni, gondolni vagy szólni valamit is merő értelmetlennek tűnik, egyenesen igazságtalanságnak, sőt bűncselekménynek minősül. Ám ekkor már nem merünk másféle módon szembenézni a dolgokkal, helyzetekkel és mindenekelőtt az élettel, mint ahogyan azt ez evilági szellemiség bemutatja. Ennek pedig az a jellemzője, hogy a világot és az emberi létet a „maga módján” értelmezi.
Vírussal fertőzött gondolkodásmód, mely az „operációs rendszerünket”
Nevezhetjük ezt a „korszellemhez való alkalmazkodásnak”. Mozart „Così fan tutte”, „Mindenki így csinálja” című művének a morálja ez! Manapság egy új kép segítségével írjuk le evilág szellemének kártékony hatását, ez pedig a számítógép vírusa. Amennyire én azt tudom – jegyezte meg Cantalamessa atya – a vírus egy rossz szándékkal tervezett program, amely a legváratlanabb utakon – e-mail levelek váltása, weboldalak látogatása révén… – behatol a számítógépbe, és ha már benne van, megzavarja vagy megakadályozza annak rendes működését, megváltoztatva az úgynevezett „operációs rendszert”.
Evilág szelleme is hasonlóan cselekszik. Ezeregy csatornán keresztül hatol belénk, mint a levegő, amit belélegzünk, és ha már egyszer bent van, akkor megváltoztatja a működési modellünket és így a „Krisztus módjára” működő modellt átváltja az „evilág módja” modellre. A világnak is megvan a maga „hármassága”, három istene, jobban mondva bálványa, akiket imádnia kell: élvezet, hatalom, pénz. Mindnyájan helytelenítjük a társadalomban okozott katasztrofális következményeit, de vajon biztosak vagyunk-e abban, hogy mi – a magunk kicsinyke módján – vajon immunisak vagyunk-e velük szemben?
Legfőbb vigaszunk, hogy a föltámadt Krisztus közbenjár értünk
A mi legnagyobb vigasztalásunk a rajtunk kívüli és a bennünk lévő világgal folytatott küzdelemben éppen az, hogy tudjuk, Krisztus, miután feltámadt, továbbra is imádkozik értünk az Atyához azokkal a szavakkal, amelyekkel búcsút vett egykor apostolaitól: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen a tanításod igazság. Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba. Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban.” (Jn 17, 15-20). A szív mélyéből mondjuk erre: Ámen! – zárta második nagyböjti beszédét Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.
