A pápa a szentgyónás helyes lelkületéről: Tekintsünk mindig Isten irgalmas arcára!

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

Ferenc pápa bevezetője szeretettel köszönti Mauro Piacenza bíboros főpenitenciáriust, az Apostoli Penitenciária tisztviselőit, valamit a római pápai bazilikák gyóntatóit, illetve a képzés résztvevőit. A nagyböjti időszak és főként a jubileumra készülő imaév kapcsán a pápa azt ajánlotta, hogy a kiengesztelődés szentségének bűnbánati imájáról elmélkedjenek.

A bűnbánat felismeri, hogy milyen elesettek vagyunk Isten végtelen szeretete előtt

Noha annak régies a nyelvezete, mégis ez az ima megőrzi teljes érvényességét lelkipásztori és teológiai szempontból is. Annál is inkább, minthogy annak a szerzője a nagy Liguori Szent Alfonz volt, az erkölcsteológia mestere, emberközeli és kiegyensúlyozott lélek, akitől távol állt minden  rigorizmus és lazaság is. A Szentatya a bűnbánati aktus három mozzanatát vizsgálta, melyek a bűnbánat Isten előtt, a belé vetett bizalom és az elhatározás, hogy nem esünk vissza.

Az elsőként tekintett bűnbánatról megállapította, hogy az nem a bűn elemzésének, sem pedig pszichés bűntudat működésének gyümölcse, hanem abból a felismerésből fakad, hogy milyen elesettek vagyunk Isten végtelen szeretetének és határtalan irgalmának színe előtt. Valójában ennek a megtapasztalása indítja a lelkünket arra, hogy bocsánatot kérjünk tőle, atyai szeretetében bízva: „Teljes szívemből bánom minden bűnömet”, hozzátéve „mert azokkal a végtelenül Jóistent megbántottam”. Az emberben a bűn érzése ugyanis pontosan arányban áll Isten végtelen szeretetének megérzésével: minél inkább érezzük gyengédségét, annál inkább vágyunk arra, hogy teljes közösségben legyünk vele, és így annál nyilvánvalóbbá válik a gonoszság rútsága az életünkben. Éppen a „bűnbánatnak” és „fájdalomnak” nevezett tudatosság indít bennünket arra, hogy fontolóra vegyük önmagunkat, tetteinket és így megtérjünk. Emlékezzünk arra – kéri a pápa – hogy, Isten soha nem fárad bele a megbocsátásba, da a magunk részéről mi se fáradjunk bele, hogy bocsánatot kérjünk tőle!

A bizalom forrása, hogy Isten „végtelenül jó és mindenekfölött szeretetre méltó”

Második elemként a „bizalom” szerepét tekintette a pápa. A bűnbánati aktus Istent úgy írja le, mint aki „végtelenül jó és mindenekfölött szeretetre méltó”. Dicséretes dolog, hogy a bűnbánó lélek elismeri Isten végtelen jóságát és az iránta érzett szeretet elsőbbségét az életben. „Mindenek felett szeretni” azt jelenti, hogy Istent helyezzük mindennek a középpontjába, mint aki fény az úton-járáshoz és mint aki alap minden értékrendhez, akire mindent rábízunk. A szeretetnek ez a primátusa éltet minden más szeretetet, az emberek és a teremtés iránt, hiszen aki szereti Istent, az szereti a testvérét is (vö. 1Jn 4,19-21), mindig az ő javát keresi, igazságban és békében.

Az erős fogadás egy szándékot fejez ki, nem pedig ígéretet

A harmadik szempont az erős fogadást illeti és kifejezi a bűnbánó akaratát, hogy többé ne essen vissza az elkövetett bűnbe (vö KEK, 1451), és lehetővé teszi a fontos átmenetet az attritio-ból a contritio-ba, vagyis a tökéletlen megbánásból a tökéletes bűnbánatba (vö. 1452-1453), a tökéletlen fájdalomból a tökéletes fájdalomba. Ezt a magatartást így fejezzük ki: „Erősen fogadom, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm”. Ezek a szavak egy szándékot fejeznek ki, nem pedig ígéretet. Valójában senki sem ígérheti meg Istennek, hogy többé nem vétkezik. Ami a megbocsátáshoz szükséges, az nem garantálja a feddhetetlenséget, hanem az a gyónás pillanatában helyes szándékkal meghozott elhatározás. Továbbá ez egy olyan elkötelezettség, amelyet mindig alázattal vállalunk és amit a „te szent segítségeddel” szavak is hangsúlyoznak. Vianney Szent János, az Arsi plébános ismételte gyakran: „Isten akkor is megbocsát nekünk, ha tudja, hogy mi újból vétkezünk”. Másfelől pedig az ő kegyelme nélkül semmiféle megtérés nem lenne lehetséges a régi vagy új pelagianizmus mindenféle kísértésével szemben.

A papokra bízott feladat a gyóntatószékben gyönyörű és döntő jellegű

Végül a Szentatya a bűnbánati ima szép befejezésére emlékeztetett: „Uram, irgalmasság, bocsáss meg nekem”. Ebben a formában az „Úr” és az „irgalmasság” szinonim kifejezésként jelennek meg, és ez a döntő! Isten irgalom, ahogy János apostol írja első levelében (vö. 1 Jn 4,8), Az Úr neve és arca: irgalom. Jót tesz nekünk, ha mindig emlékezünk erre: Isten arca átragyog irgalma és szeretete minden művében. A pápa beszéde megállapítja még, hogy a papokra bízott feladat a gyóntatószékben gyönyörű és döntő jellegű, mert sok lelket hozzásegíthet Isten szeretete édességének a megtapasztalásához, ezért arra biztatja őket, hogy minden gyóntatást mint egyedi és megismételhetetlen pillanatot éljenek meg, amikor kegyelemből és nagylelkűen közvetítik az Úr megbocsátását, tegyék ezt kedvességgel, atyai lelkülettel, sőt az is lehet mondani, hogy anyai gyengédséggel is. Arra kéri őket, hogy imádkozzanak és kötelezzék el magukat, hogy a jubileumi készülődés mostani évében sok szívben és sok helyen virágozzék fel az Atya irgalma, és így Istent mind jobban szeressék, elismerjék és dicsérjék, majd a Szűzanya, az Irgalmasság Anyja oltalmába ajánlva megáldotta őket.