A világnak szüksége van művészekre – a pápa beszéde a Mária Magdolna börtönkápolnában
Vertse Márta - Vatikán
A Szentatyát a női fogvatartottakkal való találkozása után vasárnap reggel 9 órakor a Mária Magdolna börtönkápolnában José Tolentino de Mendonça bíboros, a Kultúra és Nevelés Dikasztérium prefektusa, a Velencei Biennálé szentszéki pavilonjának kurátora köszöntötte. A Szentatya üdvözölte a megjelent vezetőket és a kiállító művészeket, majd beszédet intézett hozzájuk.
A művészet olyan menedékváros, amely mindenkit befogad
„Nagyon vágytam rá, hogy eljöjjek a Velencei Képzőművészeti Biennáléra, hogy viszonozzam a látogatást, hűen egy barátok közötti szép szokáshoz” – kezdte beszédét a Szentatya, felidézve, hogy tavaly júniusban nagyszámú művészcsoportot üdvözölhetett nagy örömmel a Sixtus-kápolnában. Most azért jött el „otthonukba”, hogy személyesen találkozzon velük és köszönetet mondjon nekik művészi tevékenységükért. A pápa ezúttal kívánta üzenni mindenkinek, hogy a világnak szüksége van művészekre. Ezt bizonyítja az a sok, különböző korosztályú ember, aki felkeresi a művészeti rendezvényeket. A Szentatya örömmel emlékezett vissza a Szentszék első pavilonjára, a Vatikáni Kápolnákra, amelyet hat évvel ezelőtt valósítottak meg a velencei Szent György szigeten az Építészeti Biennálé keretében. Ferenc pápa megvallotta, hogy a művészek mellett nem érzi magát idegennek: otthon érzi magát közöttük. Kifejtette, hogy a művészet minden értelemben a „menedékváros” státuszát tölti be, egy olyan városét, amely nem engedelmeskedik az erőszak és a hátrányos megkülönböztetés rendszerének. Arra törekszik, hogy megteremtse az emberi összetartozás olyan formáit, amelyek képesek rá, hogy kezdve az utolsóktól, mindenkit elismerjenek, befogadjanak, védelmezzenek és átöleljenek.
A művészetek hozzák létre a menedékvárosok hálózatát
A menedékvárosok egy bibliai intézményt képviselnek, amelyet már a Második törvénykönyv is említ (vö. MTörv 4,41) – utalt rá Ferenc pápa. A menedékváros célja, hogy megakadályozza az ártatlan vérontást, mérsékelje a vak bosszúvágyat, biztosítsa az emberi jogok védelmét és keresse a kiengesztelődés formáit. Fontos lenne, ha művészetek különféle megnyilvánulásai mindenütt létre tudnák hozni a menedékvárosok egyfajta hálózatát, és közösen dolgoznának azon, hogy megszabadítsák a világot az értelmetlen és üres ellentmondásoktól, antinómiáktól, amelyek a fajgyűlöletben, az idegengyűlöletben, az egyenlőtlenségben, az ökológiai egyensúlyhiányban és a „szegények elleni fóbiában” nyilvánulnak meg – mondta a pápa, megemlítve az „aporofóbiát”, ami egy szörnyű neologizmus és a szegények iránti gyűlöletet fejezi ki. Ezek mögött az ellentmondások mögött mindig a másik elutasítása áll. Jelen van az önzés, amely magányos szigetekké tesz bennünket ahelyett, hogy együttműködő szigetvilágként működnénk. A pápa arra kérte művész barátait, hogy képzeljenek el olyan városokat, amelyek még nem léteznek a térképen: olyan városokat, ahol egyetlen embert sem tekintenek idegennek. A „mindenütt idegenek” helyett a „mindenütt testvérek” megvalósítására buzdított a pápa.
Jézus, az Örök Mester a szeretet intenzitásával tekint ránk
A Szentatya ezután a találkozónak otthont adó pavilon nevéhez fűzte gondolatait, amely így hangzik: „Szememmel”. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy ránk nézzenek, és hogy merjünk magunkra nézni. Ebben Jézus az örök Mester: Ő mindenkit a szeretet intenzitásával néz, amely nem ítélkezik, hanem közel van és bátorít. A művészet ilyen tekintetre nevel bennünket, amely nem birtokló, nem tárgyiasító, de nem is közömbös, felületes, hanem szemlélődő. A művészek a világban élnek, de arra hivatottak, hogy túllépjenek rajta. Ma például különösen sürgető, hogy meg tudják világosan különböztetni a művészetet a piactól. A piac népszerűsít, de mindig fennáll a veszélye, hogy „vámpír” módjára kiszívja a kreativitás vérét, ellopja az ártatlanságot – fejtette ki a pápa.
A nőiségben egyedülálló formában egyesül az öröm és a szenvedés
Utalással arra a döntésre, hogy a Giudecca női börtönben került sor a találkozóra a pápa megállapította, hogy senki sem sajátíthatja ki magának az emberi fájdalmat, de van egyfajta öröm és szenvedés, amely egyedülálló formában egyesül a nőiségben, amelyet meg kell hallgatni. Ferenc pápa a női művészek közül Frida Khalo, Corita Kent és Louise Bourgeois nevét említette meg, majd annak a reményének adott hangot, hogy a kortárs művészet segít abban, hogy megfelelően értékeljék a nők, mint társszereplők hozzájárulását az emberi kalandhoz. Beszéde végén Ferenc pápa feltette azt a kérdést, amelyet Máté evangéliumában Jézus intézett a tömeghez Keresztelő Szent Jánosról: „Miért mentetek ki a pusztába? Hogy széltől lengetett nádat lássatok? Vagy miért mentetek ki?” (Mt 11,7-8). Arra buzdította a művészeket, hogy őrizzék meg szívükben ezt a kérdést, amely a jövő felé lendít bennünket. Búcsúzásul Ferenc pápa köszönetet mondott a találkozóért és imáiról biztosította a művészeket, arra kérve őket, hogy ők is imádkozzanak érte.
