Ferenc pápa a veronai papoknak, szerzeteseknek: Isten hívására bátran vállaljuk a küldetést!
Gedő Ágnes – Vatikán
Mintegy nyolcszáz ember töltötte meg a veronai bazilikát, az előtte található Szent Zénó-téren pedig 5500-an várták Péter utódát, aki május 18-án apostoli látogatást tett a szerelmesek városában – ahogyan beszéde végén utalt a Shakespeare-színműre a Szentatya. Méltán lehetnek büszkék román stílusú templomukra, melynek szépsége olyan nagy költőket is megihletett, mint Dante vagy Carducci.
A pápa lerótta tiszteletét a város védőszentje, Szent Zénó földi maradványai előtt, melyet az altemplomból erre az alkalomra felhoztak a bazilika szintjére. A csodálatos dongaboltozat révén egy nagy hajóban érezhetjük magunkat, ez pedig az egyház misztériumára emlékeztet minket, az Úr bárkájára, mely a történelem tengerén halad előre, hogy elvigye mindenkinek az evangélium örömét. Ez az evangéliumi kép adta az ihletet a pápának, hogy két fő gondolatot megosszon a veronai papokkal, férfi és női szerzetesekkel. Az első a meghívás, amelyet kaptak és amit el kell fogadni, a második pedig a küldetés, amit vakmerően kell végrehajtani.
Igent mondani a kapott hívásra
Először is el kell fogadni a hívást, hiszen a keresztény élet gyökerében mindig az Úrral való találkozás áll. Ez nem saját érdemeinktől vagy fáradozásunktól függ, hanem Isten szeretetétől, aki eljön, hogy kopogtasson szívünk ajtaján, és kér, hogy lépjünk kapcsolatba vele. Még inkább így van ez a papi és a szerzetesi élet születésénél, amikor elér minket a meglepő hívás, az Úr irgalmas tekintete. Ez színtiszta kegyelem, ingyenes, váratlan ajándék, ami megnyitja szívünket a rácsodálkozásra Isten előtt. Kedves testvérek! Sose veszítsük szem elől az elhívás felett érzett csodálkozást! Emlékezzünk arra a napra, amikor az Úr megszólított minket! – buzdított a Szentatya. Ez adja a papi és szerzetesi élet alapját. Ha elveszítjük ennek tudatát és emlékét, akkor félő, hogy önmagunkat helyezzük a középpontba az Úr helyett. Akkor projektek és tevékenységek körül forgunk, melyek inkább a saját ügyünket szolgálják, mintsem az Úr Országát; félő, hogy az apostolkodást is saját előmenetelünk érdekében végezzük, elismerést keresve, karriert építve, ez pedig nagyon csúnya dolog, igaz? Ahelyett, hogy életünket az evangéliumnak, és az egyház önzetlen szolgálatának szentelnénk.
Bízzuk magunkat Istenre!
Ő választott ki minket: ha ezt észben tartjuk akkor is, amikor a fáradtság és a csalódások terhe a vállunkra nehezedik, nem veszítjük el lelki békénket és bizalmunkat, mert tudjuk, hogy ő sosem hagy minket üres kézzel. Ahogy a halászok, mi is várjunk türelemmel korunk összetett kihívásai közepette, így nézzünk szembe a váratlan eseményekkel, a változásokkal, a küldetésünkhöz kapcsolódó kockázatokkal. Isten megment minket a legnehezebb pillanatokban is, emlékezzünk hát hívására, fogadjuk el azt minden nap, és maradjunk az Úrral! A pápa hozzáfűzte, hogy mindenkinek az életében vannak nehéz pillanatok, amikor sötéten látunk, elkeseredünk. Ilyenkor idézzük föl az Úr első hívását, és abból merítsünk erőt!
Vakmerően vigyük előre a küldetést!
Ha mélyen gyökerezik bennünk ez az élmény, akkor képesek vagyunk vakmerően végezni a ránk bízott küldetést – tért át beszéde második gondolatára Ferenc pápa. Ahogy a galileai halászok – immár Jézus feltámadása után – elcsüggednek, mert hal nélkül tértek vissza, Jézus reményt ad a tanítványoknak és biztatja őket, próbálkozzanak újra, és sikerrel járnak. A csalódottság pillanataiban ne torpanjunk meg, tartsunk ki! Amikor a papság, szerzetesség útjára léptünk, az Úr egyikünknek sem mondta, hogy minden szép és kellemes lesz.... Az élet örömteli, de olykor sötét pillanatokból is áll. Tartsatok ki, bátran menjetek tovább! – biztatta a veronai papokat, szerzeteseket a Szentatya.
Elvinni Isten irgalmas simogatását mindenkinek
A vakmerőség olyan ajándék, amelyet a veronai egyház jól ismer: az itteni papok, szerzetesek bátrak, kezdeményezők, kreatívak voltak mindig, képesek arra, hogy megtestesítsék az evangélium próféciáját. A XIX. század szentjei között sok papot, szerzetest és világi hívőt találunk, akik rendelkeztek azzal a „szociális találékonysággal”, aminek révén az igehirdetést ötvözték a nagylelkű szolgálattal és a rászorulók segítésével: iskolákat, kórházakat, a befogadás és a lelkiség központjait hozták létre. A Szentlélek hívására válaszolva egyfajta „szent testvériséget” valósítottak meg kortársaik között, a történelem viharai közepette, a peremre szorultak, a szegények szükségleteire válaszolva, gondjaiba véve sebeiket. Hitük a küldetés vakmerőségében mutatkozott meg, és erre van szükség ma is – hívta fel a figyelmet a pápa. A tanúságtétel és az igehirdetés bátorságára, az irgalmas szeretetben megvalósuló hit örömére, egy kezdeményező egyházra, mely képes felismerni korunk jeleit és válaszolni a nehézséggel küzdők igényeire. Mindenkinek el kell vinnünk Isten irgalmának simogatását – összegezte gondolatait a Szentatya, aki ezt követően a papokhoz fordult és a gyónás szentségéről beszélt.
Megbocsátani a gyónóknak
Kérlek benneteket, bocsássatok meg mindent! És amikor az emberek gyónni mennek, ne kezdjetek el nyomozni, hogyan, miért... ha nem is értitek abban a pillanatban, lépjetek tovább, az Úr megértette. De kérlek, hogy ne kínozzátok a gyónókat! Úgy bocsássatok meg, hogy nem okoztok szenvedést, hanem megnyitjátok a szívüket a remény előtt! Ezt kérem a papoktól: az egyháznak megbocsátásra van szüksége, és ti vagytok ennek eszköze, valamennyien. Mindenkihez el kell vinnünk Isten irgalmasságának simogatását, főleg azokhoz, akik reményre szomjaznak, a peremre szorultak, az élet megsebezte őket.
Visszatérve a bátorságra, a pápa figyelmeztetett, hogy korunk viharai sokszor a kapzsiságban gyökereznek, saját énünk vágyainak hajszolásában, amelyet az individualista, közönyös és erőszakos kultúra táplál.
A szeretet erősebb a halálnál
Kedves testvérek! Köszönet azért, hogy az Úrnak ajándékoztátok életeteket és köszönet az apostolkodásotokért! Csak így tovább, bátran! Miénk a kegyelem és az öröm, hogy együtt lehetünk az egyház hajójában, csodálatos távlatok és riasztó viharok között, de félelem nélkül, mert az Úr mindig velünk van, és nála a kormány, ő vezet és támogat minket. A mi feladatunk az, hogy elfogadjuk hívását és vakmerőek legyünk a küldetésben. Végezetül Shakespeare géniuszát idézte a pápa, akit Verona gyönyörű városa megihletett, és itt mesélte el a két szerelmes viszontagságait, akiket családjaik gyűlölete akadályozott. Mi, keresztények, az evangélium nyomán hintsük el a szeretet magvait mindenütt! A szeretet erősebb, mint a gyűlölet és a halál. Így álmodjátok Veronát, a szeretet városát. Isten szeretete kísérjen és áldjon meg benneteket! – búcsúzott a veronai papoktól és szerzetesektől Ferenc pápa.
