Ferenc pápa: Don Giacomo prédikációinak olvasása jót tesz a léleknek
Ferenc pápa / Somogyi Viktória – Vatikán
Ez a könyv Don Giacomo Tantardini, egy lombardiai születésű pap homíliáit gyűjti össze, aki nagy szenvedéllyel végezte apostolkodását szinte teljes egészében az Örök Városban. Az évek során szentbeszédei több ezer fiatal és nem túl fiatal embert tápláltak lelkileg, akik szombat esténként tolongtak a falakon kívüli Szent Lőrinc-bazilikában. Mindenki figyelt, amikor prédikált: minden szó a szívükbe vésődött, és életeket világított meg.
Én is ebben az ókeresztény templomban találkoztam Don Giacomóval, ahol Lőrinc diakónus ereklyéit tisztelik. Ahogyan 2012-ben bekövetkezett halála alkalmából már alkalmam volt megemlíteni a „30 Giorni” című olasz katolikus havilapban, az utolsó kép, amit őrzök róla: „a falakon kívüli Szent Lőrinc bazilikában a bérmálkozási szertartáson összekulcsolt kézzel áll, nyitott és csodálkozó szemekkel, mosolyogva és ugyanakkor komolyan” („My friend Don Giacomo”, 30Giorni, 2012. 5. szám). Már súlyos beteg volt, imádkoztunk az egészségéért... és olyan gesztussal adott hálát, amely a gyógyulás és egyben a bizalom reményét jelentette.
Az a döntés, hogy közzéteszik szentbeszédei szövegeit (2007-től 2012-ig), nem csupán tisztelgés ennek a papnak az emléke előtt, aki Luigi Giussani atya lelki gyermeke volt. Prédikációinak olvasása és az elmélkedés róluk ma is jót tesz a lelkünknek, mert a keresztény élet eredeti lényegét közvetítik felénk. Az Egyházban mindig szükség van a lényeg újra felfedezésére – emlékeztet előszavában Ferenc pápa.
Túl sokáig leszűkítettük a kereszténységet egy szabálykódexre vagy egy önkéntes erőfeszítésre, de minden moralizmus végül a kudarc és a szomorúság érzését hagyja maga után bennünk. Don Giacomo elmélkedéseiben a nagy főszereplő mindig a Kegyelem, mert ezt megtapasztalva tudatában volt annak, hogy Isten kezdeményezése mindig megelőzi és elővételezi minden szándékunkat, vágyat ébreszt bennünk a jóra és felebarátunk iránt, különösen, aki leginkább szükséget szenved. Don Giacomo a „kegyelem” szót mindig egy másik szóval társítja, ami konkréttá teszi: „vonzás”, mert az Úr mindig vonz minket emberségének varázsával.
Don Giacomo homíliáiban az egyik leginkább visszatérő evangéliumi epizód Zákeus, a „nép árulójának” megtérése, akinek a váratlan megváltozása akkor következik be, amikor kíváncsiságból felmászott arra a fára, és tekintete keresztezi Jézus tekintetét: „Zákeus örömmel telve mászik le. ... ez a tekintet tiszta tükörképe annak, hogy ránk néznek; ez az egyetlen tekintet, amely nem erőtlen, ez az egyetlen tekintet, amely tele van örömmel, ez az egyetlen tekintet, amivel az ember nem rendelkezik, mert rá csak rátekintenek” (Homília, 2007. nov. 3.).
Ezért válik az imádság az élet legfontosabb dimenziójává. „Aki imádkozik, üdvözül” – ez Liguori Szent Alfonz mottója, amelyet Don Giacomo nem meglepő módon nagyon szeretett. Az ima nem áhítatos menekülés egy „gonosz” világból, hanem mélyen belülről teszi fel a kérdést, hogy mi ad értelmet és mi adja meg az öröm lehetőségét az életnek. Azt kéri, hogy jöjjön el az Úr és lakja be az életünket: „Az ember reménykedik azáltal, hogy azt mondja: »Jöjj!« A gyermek nem absztrakt módon reménykedik édesanyja iránt, a gyermek azt reméli, hogy édesanyja közel lesz hozzá. A keresztény remény is ilyen. A keresztény remény a kérésben jut kifejezésre, amikor azt mondja, hogy „Jöjj, jöjj”” (Homília, 2007. december 1.).
Don Giacomo nyelvezete egyszerű, de ezeken az oldalakon érezhető széleskörű olvasottsága: a szeretett Szent Ágoston teológiai gondolataitól Charles Péguy költői prózájáig, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz „kis útjáig”: „Amikor jótékonykodok, csak Jézus cselekszik bennem” – ez volt Giacomo atya kedvenc idézete.
Sok homília van, amely megérinti a szívet. A legmegindítóbb minden bizonnyal a halála előtti utolsó, 2012. március 31-i, szombati elmélkedése, amely egy egyszerű mondattal zárul, amelyet – ahogy a könyvben olvashatjuk – nehezen, vékony hangon ejtett ki: „Milyen jó megpihenni Isten Fiának karjában.” Az egész élete és prédikációja benne volt abban a néhány szóban, amelyet barátainak és mindannyiunknak mondott – zárja előszavát Ferenc pápa, amelyet a „Jó megpihenni Isten Fiának karjában” című, Giacomo Tantardini atya homíliáinak gyűjteményes kiadásához írt.
