PÁPA

Ferenc pápa úrnapi homíliája: Hívjunk mindenkit, hogy részesüljön Krisztus kenyerében

Június másodikán, Úrnapján Ferenc pápa római székesegyházában, a lateráni Szent János bazilikában vezette a délután öt órakor kezdett úrnapi szentmisét, melyek végén megtartotta a hagyományos úrnapi körmenetet a Santa Maria Maggiore bazilikáig, ahol a templom előterében ünnepélyes áldást adott. Homíliájában az Eucharisztia alapításának kulcsszavairól, a hálaadásról, az emlékezetről és a jelenlétről elmélkedett.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

„Vette a kenyeret és áldást mondott” (Mk 14,22). Ezzel a gesztussal kezdődik az Eucharisztia alapításának története Szent Márk evangéliumában. Jézusnak ebből a gesztusából, a kenyér megáldásából indulhatnánk ki, hogy elgondolkodjunk a most ünnepelt Misztérium három szempontján, ami a hálaadás, az emlékezet és a jelenlét – kezdte homíliáját Ferenc pápa.

Az első mozzanat a hálaadás

Az első mozzanat a hálaadás, hiszen az „eucharisztia” szó valójában „hálaadást, köszönetet” jelent. „Köszönetet mondunk” Istennek a nekünk adott ajándékaiért, és ebben az értelemben fontos a kenyérnek a jele. Ez a mindennapok eledele, amivel együtt az oltárra visszük mindazt, ami vagyunk és amink van: az életet, műveinket, sikereinket, sőt kudarcainkat is. A kudarcokat egyes kultúrákban gyönyörűen jelképezi az a szokás, hogy felemeljük és megcsókoljuk a földre esett kenyeret, hogy emlékezzünk: a kenyér sokkal értékesebb annál, semhogy eldobjuk, még akkor is, ha véletlenül földre esik.

Mindig hálaadással fogadjuk és csókoljuk meg Isten ajándékait

Az Eucharisztia tehát arra tanít bennünket, hogy mindig hálaadással fogadjuk és csókoljuk meg Isten ajándékait, és ezt ne csak a liturgikus ünneplésben tegyük, hanem az életben is. Például azzal, hogy nem pazaroljuk el azokat a dolgokat és képességeket, amiket az Úr adott nekünk. Ellenben megbocsátunk azoknak, akik hibáznak és gyengeségből vagy tévedésből elesnek és felemeljük őket, mert minden ajándék és semmi sem veszhet el, mert senki sem maradhat lenn, hiszen mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy felkeljen, és folytathassa az útját. Ezt a mindennapi életben is megtehetjük, amikor munkánkat szeretettel, alaposan, odafigyeléssel, mintegy ajándékként és küldetésként végezzük. Mindig segítsünk az elesetteken! Az életben csak egyszer nézhetsz le egy emberre, ha éppen segítesz neki talpra állni. Ez a mi küldetésünk – figyelmeztettet a pápa. A hálaadás kifejezéséhez bizonyára sok minden dolgot hozzá lehetne fűzni. Ezek „eucharisztikus” mozzanatok, mert segítnek megbecsülni annak az értékét, amit csinálunk és amit felajánlunk.

Megemlékezünk az Úr felénk kinyújtott kezéről

Először is itt van a hálaadás, másodjára „a kenyér megáldása”, ami megemlékezést jelent. Hogy miről is? – kérdezte a pápa. Az ősi Izrael számára az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás és az Ígéret földje felé kivándorlás kezdete volt ez az emlékezés. Nekünk azonban ez az emlékezés Krisztus Húsvétját, szenvedése és feltámadása újra átélését jelenti, amellyel megszabadított minket a bűntől és a haláltól. Emlékezünk az életünkre, emlékezünk a sikereinkre, emlékezünk a hibáinkra, megemlékezünk az Úr felénk kinyújtott kezéről, amely mindig segít felemelni minket, vagyis megemlékezünk az Úr jelenlétéről az életünkben.

Vannak, akik azt mondják – állította meg a pápa – hogy csak az az ember szabad, aki egyedül magára gondol, az a szabad, aki élvezi az életet és aki közönyösen, netán fölényeskedve mindent megtesz, amit akar, még mások ellenére is. De ez nem szabadság, ez egy rejtett rabszolgaság, olyan rabszolgaság, amely még inkább rabszolgává tesz bennünket. A szabadság nem található meg a maguknak mindent felhalmozók páncélszekrényében, sem azok heverőjén, akik lustán belenyugodnak az érdektelenségbe és az individualizmusba. A szabadság ellenben a Cenákulumban rejlik, az emeleti teremben, ahol mások előtt csak a szeretetből hajolnak meg a testvérek, hogy felajánlják a szolgálatukat, saját életüket, mint „megváltottak” – szögezte le a pápa.

A valódi jelenlét olyan Istenről szól nekünk, aki nincs messze

Végül itt van az eucharisztikus kenyér témája, mint Krisztus valódi jelenléte. A valódi jelenlét olyan Istenről szól nekünk, aki nincs messze, aki nem féltékeny, hanem közel van és szolidáris az emberrel; aki nem hagy el minket, hanem keres minket, vár ránk és mindig elkísér, odáig menően, hogy védtelenül a kezünkre adja magát. Krisztus valódi jelenléte arra is hív, hogy közel legyünk testvéreinkhez, ahová a szeretet hív minket. Mekkora szüksége is van világunkban ma is erre a kenyérre, illatára, mely ismeri a hála ízét, a szabadság ízét és a közelség ízét! Nap mint nap számos olyan utcát látunk, amelyek egykor talán sült kenyértől illatoztak, de amelyek a háború, az önzés és a közöny miatt romhalmazzá változtak! Sürgősen vissza kell hozni a világba a szeretet kenyerének jó és friss illatát, hogy továbbra is reménykedjünk és hogy újjáépítsük belefáradás nélkül mindazt, amit a gyűlölet lerombol – kérte a Szentatya.

Mindenkit meghívunk, hogy részesedjenek az Eucharisztia Kenyerében

Ezt jelenti az a gesztus is, amit hamarosan az Eucharisztikus Körmenettel teszünk: az Oltártól indulva elvisszük az Urat városunk házai közé. Nem azért tesszük, hogy mutogassuk, vagy hogy hitünket fitogtassuk, hanem azért, hogy mindenkit meghívjunk, részesedjenek az Eucharisztia Kenyerében, abban az új életben, amelyet Jézus adott nekünk. Ilyen lelkülettel végezzük el a körmenetet – kérte és zárta homíliáját Ferenc pápa.