„Mi az élet tisztaságára, szeretetre lettünk teremtve” – Ferenc pápa Úrangyala imája

Vertse Márta - Vatikán

Következesen éljük meg hitünket, amit az imában mondunk, azt valósítsuk meg a gyakorlatban. Az igazi tisztaság nem külső rítusokhoz kapcsolódik, hanem szívünk nyitottságától, belső magatartásunktól függ.

Tisztaság és tisztátalanság

A vasárnapi evangéliumi szakaszban (vö. Mk 7,1-8.14-15.21-23) Jézus a tisztáról és tisztátalanról beszél: ez a téma nagyon kedves volt kortársai számára. Főként a szertartások és a viselkedési szabályok betartásához kapcsolódott, hogy kerüljenek bármilyen érintkezést, kapcsolatot a tisztátalannak tartott dolgokkal vagy személyekkel és ha ez mégis megtörtént, töröljék ki a „foltot” (vö. Lev 11-15) - kezdte beszédét Ferenc pápa. Felidézte, hogy azokban az időkben néhány vallási vezető szinte megszállottja volt a tisztaságnak és a tisztátalanságnak. Az evangéliumi szakaszban néhány írástudó és farizeus, akik szigorúan betartják az ilyen szabályokat, vádolják Jézust, mert megengedi tanítványainak, hogy mosatlan kézzel vegyenek magukhoz ételt. És Jézus a farizeusoknak ezt a tanítványaira vonatkozó szemrehányását arra használja fel, hogy a „tisztaság” jelentéséről beszéljen.

A tisztaság nem külső rítus, hanem belső hozzáállás

A tisztaság nem külső szertartásokhoz, hanem mindenekelőtt belső hozzáálláshoz kapcsolódik - mondja Jézus. Ahhoz, hogy tiszták legyünk, tehát nincs szükség arra, hogy többször is kezet mossunk, ha azután gonosz érzéseket táplálunk szívünkben, mint a kapzsiság, az irigység vagy a kevélység, vagy olyan rossz gondolatokat, mint a másik megtévesztése, a lopás, az árulás és rágalmazás. Jézus óva int a szertartásosságtól, ami nem teszi lehetővé, hogy növekedjünk a jóban, sőt, olykor oda vezethet, hogy elhanyagoljunk, vagy egyenesen igazoljunk magunkban és másokban olyan döntéseket és magatartásokat, amelyek ellenkeznek a jótékony szeretettel, amelyek megsebzik a lelket és bezárják a szívet.

A farizeusok kettős életet éltek

És ez számunkra is fontos – mutatott rá a pápa. Nem lehet például a szentmiséről kilépve, már a templom lépcsőjén megállni, hogy gonoszul és kíméletlenül pletykáljunk mindenről és mindenkiről. A pletykálkodás tönkre teszi a szívet, tönkre teszi a lelket. Nem lehet ilyent csinálni! Te elmész a misére és utána ilyesmit csinálsz – ez nagyon csúnya dolog – tette hozzá rögtönzött szavakkal Ferenc pápa. Vagy jámbornak mutatkozunk az imádságban, de aztán otthon hidegen és távolságtartóan bánunk családtagjainkkal, vagy elhanyagoljuk az idős szülőket, akiknek segítségre és társaságra van szükségük (vö. Mk 7,10-13). Ez egy kettős élet, ezt csinálták a farizeusok. Ez a külső tisztaság jó hozzáállások nélkül, a mások iránti irgalmasság magatartása nélkül. Vagy nem lehet látszólag nagyon igazságosnak mutatkozni mindenkivel szemben, talán még önkéntes munkát és néhány emberbaráti gesztust is végezni, de aztán belül gyűlöletet fejleszteni másokkal szemben, megvetni a szegényeket és a legkisebbeket, vagy becstelenül viselkedni a munka területén – szögezte le a Szentatya.

Mi a szeretetre lettünk teremtve

Ha így teszünk, akkor külső gesztusokra fokozzuk le Istennel való kapcsolatunkat és belül áthatolhatatlanná válunk kegyelme megtisztító tevékenységére olyan gondolatokban, üzenetekben és magatartásokban elidőzve, amelyek nélkülözik a szeretetet. Mi másra lettünk teremtve. Az élet tisztaságára, a gyengédségre, a szeretetre lettünk teremtve.

Következetesen éljük meg hitünket

Ferenc pápa beszéde befejező részében arra buzdított, hogy tegyük fel magunknak a kérdéseket: következetesen élem-e meg a hitemet, vagyis amit a templomban teszek, azt megpróbálom ugyanolyan lelkülettel tenni a templomon kívül? Azt, amit az imában mondok, érzéseimmel, szavaimmal és tetteimmel megvalósítom-e a gyakorlatban, közel állva testvéreimhez és tiszteletben tartva őket? Gondolkozzunk el róla – kérte a Szentatya, végül a következő szavakkal fohászkodott Szűz Mária segítségéért: „Mária, legtisztább Anyánk, segíts nekünk, hogy életünket szívből jövő és a gyakorlatban megvalósított szeretetben Istennek tetsző imádattá tegyük (vö. Róm 12,1)!”.