Ferenc pápa előszava új könyvéhez: A hit egy utazás, amely Istenhez
Ferenc pápa / Somogyi Viktória – Vatikán
Amikor pap voltam Buenos Airesben, és ezt a szokásomat még püspökként is megőriztem szülővárosomban, szerettem gyalog sétálni a különböző városnegyedekben, hogy találkozzak paptársaimmal, meglátogassak egy szerzetes közösséget vagy beszéljek a barátaimmal. A séta jót tesz nekünk: összeköt minket a körülöttünk zajló eseményekkel, segít felfedezni a minket körülvevő valóság hangjait, illatait, zajait – vagyis közelebb visz mások életéhez.
A séta azt jelenti, hogy nem maradunk mozdulatlanok: hinni azt jelenti, hogy van bennünk egy belső nyugtalanság, ami valami „több” felé hajt minket, hogy még egy lépést tegyünk előre a ma elérendő magasság felé, tudva, hogy holnap az út magasabbra – vagy mélyebbre – visz minket Istennel való kapcsolatunkban, ami pontosan olyan, mint a kapcsolat egy szeretett személlyel az életünkben vagy a barátok között: soha nem ér véget, soha nem magától értetődő, soha nem teljesen elégedett, mindig keres, még nem elégséges. Lehetetlen azt mondani Istennel kapcsolatban: „Minden kész, minden a helyén van; és ez elég”.
Emiatt a 2025-ös szentévnek, a remény alapvető dimenziójával együtt, egyre jobban tudatosítania kell bennünk, hogy a hit zarándoklat, és mi zarándokok vagyunk ezen a földön. Nem turisták vagy vándorok vagyunk: nem céltalanul mozgunk egzisztenciális értelemben. Zarándokok vagyunk. A zarándok három kulcsszó tükrében éli meg útját: kockázat, erőfeszítés és cél.
Kockázat. Ma nehezen értjük, mit jelentett a múlt keresztényei számára egy zarándoklat, mivel megszoktuk a repülővel vagy vonattal való utazás sebességét és kényelmét. De az ezer évvel ezelőtti utazás azt jelentette, hogy vállalni kellett azt a kockázatot, hogy soha többé nem térünk haza a különféle utak során felmerülő veszélyek miatt. Azok hite, akik úgy döntöttek, hogy elindulnak az úton, erősebb volt minden félelemnél. A múlt zarándokai tanítanak bennünket erre az Istenbe vetett bizalomra, aki elhívta őket, hogy útra keljenek az apostolok sírjához, a Szentföldre vagy egy bizonyos kegyhelyre. Mi is kérjük az Úrtól, hogy rendelkezzünk ennek a hitnek egy kis részével, hogy vállaljuk annak kockázatát, hogy az Ő akaratára bízzuk magunkat, tudva, hogy az Ő akarata olyan, mint egy jó Atyáé, aki csak azt kívánja gyermekei számára, ami nekik a legjobb.
Erőfeszítés. A séta valójában erőfeszítést jelent. Ezt jól tudja az a sok zarándok, akik újra benépesítették az ősi zarándokutakat. A Santiago de Compostelába vezető zarándoklatra, a Via Francigenára és az Itáliában kialakult különféle utakra gondolok, amelyeket a legismertebb szentek vagy hitvallók (Szent Ferenc, Szent Tamás, valamint Don Tonino Bello) inspiráltak, a közintézmények és az egyházi szervezetek közötti pozitív együttműködésnek köszönhetően. Az útonjárás igényli, hogy korán keljünk, elkészítsük a hátizsákot a nélkülözhetetlen dolgokkal, és együnk valami egyszerűt. Aztán jön a lábfájás és a nagy szomjúság, különösen a forró nyári napokon. De ezt az erőfeszítést megjutalmazza az utazás során tapasztalt sok ajándék: a teremtett világ szépsége, a művészet édessége, a helyi emberek vendégszeretete. Azok, akik gyalog zarándokolnak – erről sokan tanúskodhatnak – sokkal többet kapnak, mint a ráfordított erőfeszítések. Gyönyörű kapcsolatokat építenek ki emberekkel, akikkel útközben találkoznak, átélik a valódi csend és a gyümölcsöző önvizsgálat pillanatait, amelyeket korunk hektikus tempója gyakran lehetetlenné tesz, és megértik a lényeges dolgok értékét a mindenféle szükségtelen dolog birtoklásának csillogásához képest, amelyből azonban hiányzik az, amire tényleg szükség van.
Cél. Zarándokként járni az úton azt jelenti, hogy van célunk, és mozgásunknak van iránya, célja. Az útonjárás azt jelenti, hogy van egy cél, nem pedig a véletlen kiszolgáltatottjai vagyunk. Aki gyalogol, annak van iránya, nem vándorol céltalanul, hanem tudja, merre tart, és nem vesztegeti az idejét az egyik helyről a másikra cikázással. Ezért sokszor hangsúlyoztam, mennyire hasonló az útonjárás és hívőnek lenni. Azok, akiknek szívében van Isten, megkapták egy követendő vezércsillag ajándékát. Az Istentől kapott szeretet az oka annak a szeretetnek, amelyet másoknak kell felajánlanunk.
Isten a célunk, de nem érhetjük el Őt ugyanúgy, mint egy kegyhelyet vagy egy bazilikát. Valójában, akik már részt vettek gyalogos zarándoklatokon, jól tudják, hogy eljutni végre a vágyott célba nem azt jelenti, hogy elégedettnek érzik magukat. A Chartres-i székesegyházra gondolok, amely régóta megéli a zarándoklatok újjáéledését Charles Péguy költő egy évszázaddal ezelőtti kezdeményezésének köszönhetően. Más szóval, miközben a zarándok kívülről nézve tudja, hogy megérkezett, azonban legbelül tudatában van annak, hogy az útnak még nincs vége. Isten is ilyen: Ő egy cél, amely arra vezet bennünket, hogy haladjunk tovább, egy cél, amely folyamatosan arra hív, hogy haladjunk előre, mert Ő mindig nagyobb, mint a róla kialakult elképzelésünk. Maga Isten magyarázta ezt meg Ézsaiás prófétán keresztül: „Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál” (Ézs 55,9). Istennel sohasem vagyunk készen; soha nem érjük el Őt. Mindig úton vagyunk, mindig keressük Őt. De éppen ez az Isten felé haladás az, ami azt a felpezsdítő bizonyosságot adja nekünk, hogy vár minket, hogy megadja nekünk vigasztalását és kegyelmét – zárja előszavát Ferenc pápa „A hit egy utazás” című új kötetéhez.
