Ferenc pápa novemberi imaszándéka a gyermekeiket elvesztett szülőkért
Antonella Palermo / Gedő Ágnes - Vatikán
Egy gyermek elveszítése annyira fájdalmas és értelmetlen, hogy fölöslegesnek bizonyulnak ilyenkor a vigasztaló szavak, ha nem társul melléjük szerető, figyelmes és imádkozó közelség – állapítja meg videóüzenetében a pápa. „Mit mondhatunk akkor azoknak a szülőknek, akiknek meghalt a gyermekük? Hogyan vigasztaljuk őket?”
Amikor elfogynak a szavak
Valójában nincs is erre szavunk, ez pedig tovább súlyosbítja a drámát. Gondoljunk csak bele: amikor meghal a házastársunk, megözvegyülünk. Egy gyermek, aki elveszíti apját vagy anyját, árva lesz. Van rá szó. De egy olyan szülő, akinek meghal a fia vagy a lánya? Erre nincs kifejezésünk, ráadásul mennyire természetellenes az, ha a szülő túléli saját gyermekét. „A vigasztaló szavak olykor banálisak vagy szentimentálisak, ezért nem segítenek. Még ha természetesen a legjobb szándékkal mondjuk is őket, végül tovább mélyíthetik a sebet” - figyelmeztet a videóban a pápa.
Meghallgatni, szeretettel mellé állni
Ahhoz, hogy vigaszt nyújtsunk a gyermekeiket sirató szülőknek, meg kell hallgatnunk őket; szeretettel melléjük állni, felelősen foglalkozni fájdalmukkal, úgy, ahogy Jézus Krisztus vigasztalta a szenvedőket. A közelség és a gyengédség hálója ez, amit nyújtanunk kell nekik. A vigaszt kísérő hit pedig balzsam lehet arra, hogy remény szülessen egy ilyen szörnyű tragédia után is. „Imádkozzunk azért, hogy minden szülő, aki fia vagy lánya halálát siratja támaszt leljen a közösségben, és megkapja a vigasztaló Lélektől a szív békéjét”.
Az újjászületett remény történetei
A videóban látjuk Serena fájdalmát, aki a római Gemelli klinika előtt Ferenc pápa karjaiba veti magát és zokog, mert éppen akkor halt meg a kislánya egy genetikai betegségben. Látjuk Lucát és Paolát, annak a 18 éves fiatalembernek a szüleit, akit két éve gázolt halálra egy autó. Azóta nem telik el nap anélkül, hogy visszamennének a baleset helyszínére vagy hogy virágot vinnének a sírjára. A videóban olyan történeteket is látunk, melyek reménykeltőek, a trauma feldolgozását mutatják. Ilyen toscanai Nain csoport, mely havonta egyszer találkozót szervez a gyermekeiket elveszített családok számára. Tavaly novemberben a Vatikánban találkozott velük Ferenc pápa, aki emlékeztetett: kereszténynek lenni azt jelenti, hogy gondjainkba vesszük azt, aki megsebesült és aki fájdalmat él át, hogy apró fényeket gyújtsunk ott, ahol minden elveszettnek látszik. Egy gyermek halála olyan óriási, vigasztalhatatlan fájdalom, amit soha nem szabad üres szavakkal és felületes válaszokkal elintézni. A sebet úgy lehet gyógyítani elsősorban, ha együtt sírunk velük, és együtt elvisszük fájdalomkiáltásukat Jézushoz.
A vicenzai Talita kum társulathoz tartozó szülőknek pedig azt mondta a Szentatya, hogy egy gyermek elvesztése olyan tapasztalat, amit nem lehet elméleti leírással visszaadni, amelyről lepattan a vallásos vagy szentimentális szavak banalitása, a meddő bátorítás vagy az udvariaskodás, mert a vigasztaló szándék akár még nagyobb sebet üthet azon, aki minden nap kemény belső harcot kell, hogy vívjon.
