Pasolini atya első adventi prédikációja: a próféta Isten erős Szava, mely válaszra kötelez

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Lelki előkészület a karácsonyi éjféli misén megnyitandó Szent Kapu elé

„A remény kapui. A szentév megnyitása felé a karácsonyi jövendöléseken keresztül” címet viseli Pasolini atya Advent három péntekén tartó sorozata, mely mintegy lelki előkészületként is szolgál a karácsonyi éjféli misén megnyitandó vatikáni Szent Kapu nyitánya felé. Első beszédének három témája: A próféták szava; a más vélemény bátorsága és végül a beleegyezés bátorsága. Mai adásunkban először a szónoknak a prófétai szó működéséről és hatásáról szóló gondolatait ismertetjük.   

A próféta Isten tervét jelzi gyenge emberi szóval   

Advent időszakában a liturgia számos prófétai szöveg meghallgatására indít bennünket azzal a céllal, hogy újra rácsodálkozzunk a megtestesülés misztériumára, az Úr Jézus eljövetelére és majdani visszatérésére a világban. Ezekben a varázsos és bátor reménnyel teli olvasmányokban a próféták, Istennek választott emberei hangot adnak az ő szavának és megpróbálják felrázni az embereket. De kik is ezek a próféták? – tette fel a kérdést a szónok. Az Isten meghívta próféták és egyedül a próféták tudják megadni annak az értelmezését, hogy milyen irányba halad az üdvösség történetében Isten terve és akarata. A próféták eszköze, mellyel szolgálatukat végzik, az emberi szó, mely egyfelől erős, hiszen Isten tekintetére és a valóság feletti ítéletére figyel. Másrészt az ő szavuk rendkívül gyenge eszköz, amely nem kényszerítheti, hanem csak ajánlja Isten gondolatát.

Semmi sem gyengébb ugyanis a szónál, mégpedig három szempontból. Először is olyan, mint vibráló szél, a távolság és a nyelv képességei is korlátozza, tartami azonnaliságát pedig számtalan tényező zavarja. A szó erőtlen továbbá, mert maga a beszélő ember gyenge, hacsak nem áll mögötte gazdagság, hadsereg és bíróság, és gyenge ezért is, mert nagyon is különféle emberi szívekre irányul. Végül gyenge a szó, mert akinek azt ki kell mondani, az máris menekülhet Jónásként, vagy hallgathat Jeremiásként.

A prófétai szó erőteljes felhívás személyes állásfoglalásra  

A próféták üzeneteit komolyan kell venni, azokat nem hallgathatjuk felületesen vagy figyelmetlenül. Erejük abban áll, hogy kizárják a közömbösség minden lehetőségét, akik hallják, válaszút elé kerülnek: megnyílnak vagy elzárkóznak. Így volt ez egykor Izraellel és az Egyházzal is. Ez azért történik így, mert minden prófétai jövendölés arra irányul, hogy két szabadság közti találkozást és párbeszédet bátorítson, Istenét, aki mindig hűséges a szövetségéhez és az emberét, aki gyakorta bizonytalan és tétova a hívás előtt.

A prófétai szó kettős hatása

Hogy mi is történik a prófétai szót meghalló emberrel, azt jól példázza a 62. zsoltár verse: „Egyet szólt az Isten, két dolgot értettem belőle” (Zsolt 62,12), mert ebből kitűnik, hogy a próféták hangja miként érinti az érzékenységünket. Amikor a próféta szól, mintha két hangot észlelnénk egyszerre, az egyik vigasztal és felemel, a másik nyugtalanít és megfedd. Pontosan ezt a kettősséget tapasztalja meg Jeremiás is, aki a prófétai meghívásakor érzett kezdeti ellenállását később le tudta győzni, ahogy leírja nekünk: „Akkor az Úr kinyújtotta kezét, megérintette ajkamat és így szólt hozzám: „Nézd, ajkadra adom szavaimat, ma nemzetek és országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess.” (Jer 1,9-10).

Jeremiást félelem fogja el a feladat láttán, hogy az emberekhez szóljon, tudva, hogy szavainak hatása kettős lesz, mert azok rombolnak, hogy aztán építhessenek. Éppen ebben áll minden prófétai hang ellentmondása, a Szentírás összes prófétája esetében. Amikor a próféta Isten nevében beszél, szavai egyrészt mindig vádat is tartalmaznak, mely határozott felelősségre és igazságosságra szólítanak fel. Mindazonáltal ez a figyelmeztetés és fenyegetés gyakorta és váratlanul megváltozik és megnyílik a reménység előtt. Isten megerősíti szeretetének hűségét és új lehetőséget kínál az embereknek, hogy a szövetség ajándékához járuljanak.

A prófétai szó meghallgatásának a nehézsége

A prófétai szó meghallgatásának a nehézsége annak tömörségéből fakad, melynek célja az Istenhez térésünket mozgósítja. Valójában szívünk ijedelemre és bezárkózásra hajlik, ha túl intenzív nógatással találkozik. Naiv dolog azt gondolni, hogy ez a bezárkózás csak a próféta szigorú hangjától függne, ugyanis süketnek és érzéketlennek találjuk magunkat, amikor Isten szava megpróbál újra megnyitni minket a reménység felé. A jó hír befogadása korántsem azonnal történik, főként régóta fennálló szenvedés, csalódás és bizonytalanság esetén. A kísértés, hogy semmi új dolog nem történhet, gyakran belopja magát a szívünkbe és árnyalt cinizmusra is indít.

A Prédikátor könyve csupa hiábavalóságról beszél, ám a próféták szava éppen ott talál el bennünket, ahol kísértésbe esünk és elhisszük, hogy a valóság már nem tud új fénysugarakat kínálni, hogy a remélt ígéretek soha sem fognak beteljesedni. Ekkor szólal meg Izajás próféta: „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Valóban, utat csinálok a pusztában, és ösvényt a járatlan földön.” (Iz 43,18-19).

Jézus, a Próféta fellépése

Ezzel a kihívással kell szembenézünk az adventi időszakban: felismerni Isten jelenlétét és cselekvését a történelemben és felszítani magunkban a rácsodálkozást az iránt, amit Isten meg tud, és meg is akar valósítani életünkben és a világtörténelemben. A Názáretben eltöltött „rejtett” életének több mint harminc esztendeje alatt Jézus olyan mélyen magába olvasztotta ezt a reményt, hogy amikor először hirdette meg a világnak az evangéliumot, azt ezekkel a szavakkal kezdte: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”  (Mk 1,15) – zárta a Pápai Ház szónoka első adventi beszédének első nagy témáját.