Pasolini atya második adventi prédikációja: Lépjünk át a bizalom kapuján!
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
A bizalom alapvető magatartás, amely megalapozza és fenntartja az emberi kapcsolatokat, bátorít a napi kihívásokban és távlatot nyit a jövőre. Nem mentes a kockázatoktól, de nyitottan felismeri a jó lehetőségét a törékeny és bizonytalan helyzetben. A bizalom nem naiv érzés, hanem bátor választás a valóság konkrét talaján. A próféták tanítják, hogy a bizalom életben tartja a reményt a megpróbáltatások és a vigasztalanság idején is. A bizalom lelkületét a kapucinus szónok két prófétai írással világította meg, melyekben a természet világának elemei, így falevelek rezdülései, illetve az eső és a hó jelzik a lélek bizalmi állapotát.
Mint a falevelek, az eső és a hó…
Izajás próféta könyve Ácháb királyról írja a Jeruzsálemet fenyegető Efraim és Szíria támadása láttán: „Úgy megremegett a király szíve és népének a szíve, mint ahogy megremegnek az erdő fái a széltől” (Iz 7,2). Ekkor Isten üzent prófétája által és bizalomra intett, csak bízzanak, vizük is lesz az ostrom idején, a Kalló mező forrása táplálja majd Siloe tavát. 733 tájt járunk Krisztus előtt, de a király nem bízik a próféta szavában, ezért Asszíriától kér segítséget, mely megvédi ugyan ettől a támadástól, de országa az asszírok vazullusa lesz.
Titokzatos jövendölés, mely aztán végigzúdul a századokon
A túlélést biztosító víz helyett a király egy nagyhatalom fegyvereseit hívja be, jelet sem kér, hiába is kérleli a próféta. Ekkor hangzik el a titokzatos jövendölés, mely aztán végigzúdul a századokon és minden advent kötelező üzenete lesz: „Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi el” (Iz 7,14). Ez a bizalom, amellyel Isten a közelünkben marad, a mi megbízhatatlanságunk ellenére is, messze túlmutat az egyszerű optimizmuson. Egy másik prófétai kép mutatja meg nekünk, hogy Isten hozzánk állása mennyiben különbözik a mi gondolatainktól és útjainktól: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55, 10-11).
A kimondott szó gyengesége mögött ott áll a Szeretet
Isten szava a VI. században, a babiloni fogságból való visszatérés idején hangzik, mintegy Igéje erejének a demonstrálására, mert az nem tér vissza hozzá eredmény nélkül. Isten tudatában van a kimondott szó gyengeségének, hiszen már a teremtéskor lemondott arról, hogy a világ egy mechanikus kényszerkapcsolat módján működjék. És minthogy ő maga kezdettől fogva a Szeretet, jól tudja, hogy a megbecsülés révén tudják az emberek a legjobbat kihozni magukból. Ugyanis a nehézségek és próbatételek idején, amikor mi magunk már képtelenek vagyunk azokat megoldani, ugyan mi más segíthet nekünk, ha nem egy megújított bizalom, ami reményt ad, hogy rátaláljunk a helyes útra? – kérdezte a szónok.
Izajás prófétának a száműzött néphez intézett szava arra hívja őket, hogy emlékezzenek az eső és hó csodálatos termékenységére, mely egyúttal jelzi Isten tekintetét, mely bizalommal nyugszik meg a népén. A tisztelet és a jóindulat titka ez, amiben az első keresztények is hinni tudtak Krisztus misztériumában, ahogy Pál apostoli írja Timóteus fiának: „Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd vele együtt élünk is; ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.” (2Tim 2,11-13).
Isten tiszteli a szabadságunkat, és boldog, ha azt arra használjuk, hogy hozzá hasonlóvá váljunk. Ő még akkor is tiszteli ezt a szabadságunkat, amikor mi bezárkózunk az önzéseinkbe. Ha elfordulunk a tekintetétől, Isten akkor sem veszi le rólunk a szemét. Továbbra is szeretett gyermekeinek tart bennünket, s éppen így mutatja meg bizalmát irántunk, hogy képesek vagyunk visszatérni Őhozzá és önmagunkhoz is.
Tudni rácsodálkozni
A rácsodálkozni tudás képességének szentelte beszéde második részét a kapucinus szónok. Ahogy első elmélkedésében a meglepődés vonását két asszony, Erzsébet és Mária példáján keresztül mutatta be, így most két férfi, a római százados a másikra rácsodálkozó tekintet erényét mintázza, míg Szent József azt modellálja, aki képes és tud is alkalmazkodni. A római százados ugyan nem tartozik Izrael népéhez, de olyat tesz, ami kiváltja Jézus rendkívüli elismerését: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.” (Lk 7,9). Jézus Kafarnaumba érkezik, „ahol betegen feküdt egy századosnak a szolgája, akit sokra tartott, s már-már a halálán volt. A százados már hallott Jézusról, ezért elküldte hozzá a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. Amikor ezek odaértek Jézushoz, nagyon kérték: „Megérdemli, hogy teljesítsd kérését. Szereti nemzetünket, a zsinagógát is ő építette nekünk.” (Lk 7,2-5).
A római százados nagyszerű jelleme
Ez a római százados magára veszi szolgája gondját és megtesz érte minden tőle telhetőt. Híre megelőzi őt, mert a zsinagóga öregjei biztosítják a Mestert a százados érdemeiről: „szereti a népünket és zsinagógát építtetett nekünk”. Jézus e szavakra – az első szóra - elindul velük. A százados, noha nem látta sohasem, de már hallott róla, és bízik benne. Jézust magát is mélyen megérinti e különös százados, aki zsinagógát építtet, de a törvényeik iránti tiszteletből nem lép oda be. Mert tiszteli a másikat, éppen ezért kiüzen a házából, hogy Jézus ne lépjen be hozzá, mert akkor ő maga tisztátalanná válik: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba. Magamat sem tartottam elég érdemesnek, hogy elmenjek érted. Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám.” (Lk 7, 6b-7). Bízik benne, ő az Üdvözítő, így már egyetlen szava elégséges. Nem véletlen, hogy a liturgia épp a szentáldozás előtt ismétli meg a szavait: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mond és meggyógyul az én lelkem”.
Hit és cselekedet összekapcsolódik benne
Ez a százados nemcsak bízik Jézusban, hanem szavának üdvözítő erejében is. Nyíltan hitvallást tesz erről, miközben egy beteg ember gondozásáért fáradozik. Nála a hitvallás, az Isten szeretete összekapcsolódik az ember szeretetével. Neki nagyon pozitív véleménye van Jézusról, mert a valóságban hozzászokott, hogy mindenről és mindenkiről jót gondoljon. Szemében a világ csodálatosnak tűnik, ahol működnek a dolgok, az emberek hallgatnak egymásra és engedelmeskednek egymásnak. Ugyanakkor mégsem naiv, hiszen egy távoli provinciában egy század élén állva nagyon is konkrétan kell szembesülnie a valós problémákkal. Mindezt látva könnyen megértjük Jézus elismerő szavait róla. Ez a százados nem gyanakszik semmire és senkire, és éppen így rendkívül természetes módon sikerül nyitott bizalmat tanúsítania minden ember felé, akivel kapcsolatba kerül. Nemde erre van szükségünk? Nemde így néz Isten mindannyiunkra? Ezért Jézus őt nem egyszerűen „jó emberként” határozza meg, hanem nagy hitű emberként.
Végül Jézus nem lép be a százados házába, de a beteg szolga mégis meggyógyul. Csak hallunk a századosról, de ő soha nem lép elő a színre. Ám ennek is van egy mély üzenete: Mi is kapcsolatba tudunk lépni Istennel anélkül, hogy látnánk vagy találkoznánk vele, csak legyen hozzá elég nagy a bizalom a szívünkben iránta – zárta második adventi meditációját a Pápai Ház szónoka.
