Összhangban a pápával: Az üres tértől a szentévig
Andrea Tornielli / Gedő Ágnes - Vatikán
2020. március 27-e: Statio Orbis. Öt év telt el azóta, hogy Ferenc pápa lassú léptekkel, egyedül fölment a Szent Péter-bazilika emelvényére. Esett az eső aznap este. A tér drámaian üres volt, még ha emberek milliói szerte a világon együtt is voltak vele, a képernyőkre tapadva, a pandémia hosszú karanténjába zárva, egy olyan láthatatlan vírustól félve, mely annyi áldozatot szedett, elragadva őket a kórházak intenzív osztályára anélkül, hogy a hozzátartozók láthatták volna, hogy elköszönhettek volna tőlük, vagy hogy legalább eltemessék őket.
Soha nem voltam egyedül
Azzal a gesztussal, azzal az imával, a napi szentmisékkel a Szent Márta-ház kápolnájából Péter utóda mindenkihez közel jött. Mindenkit belefoglalt az üres tér ölelésébe, a legszentebb oltáriszentség áldásába, abba az egyszerű gesztusba, ahogy megcsókolta a feszület lábát, mely úgy tűnt, hogy könnyezik, mert ki volt téve a zord koratavaszi este viszontagságainak. „Kapcsolatban voltam az emberekkel. Nem voltam egyedül egyetlen pillanatban sem...” – mondta el valamivel később a pápa. Egyedül, mégsem egyedül. Imában egy kissé irányt vesztett világért. Erős, felejthetetlen kép, mely nyomott hagyott a pápaságon.
Hogy lássuk a lényeget
Akkor Ferenc pápa így fohászkodott Istenhez: „Arra hívsz minket, hogy ezt a próbatételt vegyük a döntés időszakának. Nem a te ítéleted idejének, hanem a mi ítéletünkének: hogy válasszunk a között, ami számít és a között, ami elmúlik, hogy elválasszuk a szükségeset attól, ami nem az. Itt az idő, hogy újratervezzük életünk irányát feléd, Urunk és mások felé”. Az utána következő hónapokban elismételte, hogy „egy válságból sosem jövünk ki változatlanul. Vagy jobbak leszünk, vagy rosszabbak”. Öt évvel később, körbenézve lehetetlen kijelentenünk, hogy jobbá váltunk a válság után, egy olyan világot látva, amelyet a háború urai cibálnak szét, egy olyan világot látva, mely az újrafegyverkezésre gondol ahelyett, hogy leküzdené az éhezést.
Már nem vagyunk karanténban, s most a helyzet megfordult: a tér megtelik a szentévet ünneplő emberekkel, és most Róma püspöke nincs ott; aki a Szent Márta-házban lévő szobájából imádkozik értünk és a békéért, egy súlyos tüdőgyulladás után lábadozva. De az az összehang nem tört meg. És akkori szavai ma még aktuálisabbak, mint valaha: ma is, és főleg ma „itt az ideje, hogy különválasszuk, ami számít és ami elmúlik”.
