Stella bíboros: gyermekes pap elsődleges kötelessége a gyermekéről való személyes törődés
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Hogyan jár el az ön vezetésével a dikasztérium ezekben az esetekben?
A gyermekkel rendelkező papok felmentését tárgyalják a vonatkozó dokumentumok, mely gyakorlatilag egy „automatikus” ok a Pápához való gyorsított folyamodás számára, magának a felmentésnek a megadásával. Minden lehetségest megteszünk a klerikális állapotból való felmentésért, hogy az minél rövidebb idő alatt megtörténjen – pár hónap alatt –, hogy a pap szabad legyen az anya mellett a gyermek nevelésében. Az ilyen típusú helyzetet „visszafordíthatatlannak” tekintünk, és ez megköveteli a paptól, hogy hagyja el a klerikus állapotát, még akkor is, ha ő alkalmasnak tartja magát a további szolgálatra. Az esetek számának becsléséből adódik, hogy a kérelmek 80 százaléka a gyermek születése után érkezik, jóllehet gyakran a papi szolgálat elhagyása után történik a foganás.
Ezt a szabályt mindig és minden esetben alkalmazzák?
Néha megtörténik, hogy a püspök vagy rendi elöljáró olyan helyzetet jelez, amikor a pap nem akarja a felmentését a gyermek megléte esetében, főként miután megszűnt az anyával való érzelmi kapcsolata. Ilyen esetekben sajnos a püspökök és a rendi elöljárók azt gondolják, hogy a gyermekről való anyagi gondoskodás és a pap áthelyezése után a klerikus folytathatja a papi szolgálatát. A helyzet bizonytalansága ebben az ügyben részint a papok ellenállásából születik, hogy felmentést kérjenek, valamint abból, hogy az anyával való érzelmi kapcsolat megszűnt, továbbá némely egyházi elöljáró szándékából, hogy a bűnbánó és jó útra tért papnak új szolgálati lehetőséget biztosítsanak. Amikor a püspök vagy rendi elöljáró szerint a helyzet megkívánja, hogy a pap vállalja magára az apasággal járó felelősséget, de nem kéri felmentését, az ügyet továbbítják a Kongregációnak a klerikus állapotból való elbocsátás érdekében. Nyilvánvalóan a gyermek mindig Isten áldása, bármilyen körülmények között születik. A klerikus állapot elvesztése azért adódik, mert a szülői felelősség egy sereg megmaradó kötelességet teremt, ami a latin egyház törvényhozásában nem egyeztethető össze a papi szolgálat gyakorlatával.
Ez a szabály általános és mindig érvényes, vagy minden esetet másként kezelnek?
Nyilvánvalóan minden esetet érdemben és saját különlegességeivel együtt kell megvizsgálni. Valójában nagyon ritka a kivétel. Például, egy olyan pap esetében, akinek újszülött gyermeke van, aki meghatározott körülmények között egy már stabil család tagja lesz, amiben a másik szülő felvállalja az apai szerepet vele szemben. Vagy pedig idősebb papok esetében, akiknek már 20-30 éves gyermekeik vannak. Papok, akik fiatalkorukban fájdalmas érzelmi életet éltek meg és akik anyagilag, erkölcsileg és lelkileg is gondoskodtak a gyerekekről és jelenleg buzgón és elkötelezetten végzik szolgálatukat, miután felülkerekedtek korábbi érzelmi törékenységükön. Ezekben az esetekben a dikasztérium nem kötelezi a püspököket, hogy a papoktól várják el felmentésük kérelmezését. Ezekben az esetekben a dikasztérium rugalmasabb megkülönböztetést tanácsol a Kongregáció gyakorlatában és egyébként szigorú irányelveiben.
Mit tud válaszolni azoknak, akik szerint a gyermekes papok léte egy érv a fakultatív cölibátus bevezetése mellett a latin egyház papjai számára?
Az a tény, hogy néhány papnak kapcsolataik voltak, amikből gyermekük született, nem érinti a papi cölibátus kérdését, mely drága ajándék a latin egyház számára és aminek mindig aktuális értékéről az utóbbi pápák is megnyilatkoztak, Szent VI. Páltól kezdve Ferenc pápáig. Mint ahogy a hitvesi hajlék és a gyermek elhagyása nyilvánvalóan nem érinti a keresztény házasság mindig időszerű értékét. Fontos, hogy a pap ezzel a valósággal szemben megértse saját felelősségét a gyermeke iránt. A gyermek érdekének és a róla való gondoskodásnak kell állnia az egyház érdeklődése középpontjában, mert a gyermek nemcsak a gondoskodást nem nélkülözheti, hanem az apa nevelői és érzelmi szerepét sem.
