Pápai primátus és tévedhetetlenség: 150 évvel a dogmák kihirdetése után - FRISSÍTVE
Vertse Márta /Sergio Centofanti – Vatican News
Százötven évvel ezelőtt, 1870. július 18-án hirdették ki a „Pastor Aeternus” kezdetű konstitúciót, amely meghatározta a pápai primátus és a pápai tévedhetetlenség két dogmáját.
Hosszú és heves viták
A dogmatikai konstitúciót a jelenlévő 535 zsinati atya egyhangúlag elfogadta „hosszú, büszke és heves viták” után, mint ahogy ezt VI. Pál állapította meg az 1969. december 10-én tartott általános kihallgatáson. A pápa ugyanis akkor emlékezett meg az I. Vatikáni Zsinat megnyitásának 100. évfordulójáról, amelyre 1869. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén került sor a Szent Péter bazilikában. Montini pápa az általános kihallgatáson a dogmatikai konstitúció elfogadásának a napját „az egyház életének drámai, de ezért nem kevésbé világos és végleges fejezetének” nevezte. Nyolcvanhárom volt azoknak a zsinati atyáknak a száma, akik nem vettek részt a szavazáson. A szöveg jóváhagyására az I. Vatikáni Zsinat utolsó napján került sor. A zsinatot ugyanis az 1870. július 19-én kezdődött porosz-francia háború miatt fel kellett függeszteni és „sine die” el kellett halasztani, miután szeptember 20-án az olasz csapatok elfoglalták Rómát és ez az Egyházi Állam (pápai állam) végét jelentette. A „Pastor Aeternus” konstitúció a résztvevők különféle megfontolásainak közbenső állásfoglalását tükrözi, például kizárja, hogy a tévedhetetlenség meghatározása ki lenne terjesztve teljes egészében az enciklikákra vagy más tanbeli dokumentumokra. A zsinaton felmerült ellentétek nyomán következett be az ókatolikus skizma, vagyis egyházszakadás azok részéről, akik elutasították a pápai magisztérium tévedhetetlenségének a tanát. Az ókatolikusok nevüket az új dogmával való szembenállás miatt választották.
A hit racionalitásáról és természetfelettiségéről szóló dogma
A „Pastor Aeternus” két dogmáját megelőzően hirdették ki a hit racionalitásáról és természetfelettiségéről szóló dogmát, amelyet az I. Vatikáni Zsinat másik dogmatikai konstitúciója, az 1870. április 24-én közzétett „Dei Filius” tartalmaz. A szöveg megállapítja, hogy „Isten, aki minden dolog kezdete és vége, biztosan megismerhető a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világosságával, mert „ami benne láthatatlan a világ teremtésétől fogva, műveiből megérthető és látható” (Róm 1,20)”. Ez a dogma – magyarázta VI. Pál az említett általános kihallgatáson – elismeri, hogy „az ész, saját erejével eljuthat a Teremtő biztos megismeréséhez teremtményei révén. Az egyház így védi meg a racionalizmus évszázadában az ész értékét”. Egyrészt állítja a kinyilatkoztatás és a hit fennsőbbrendűségét az ész és képességei felett, másrészt kijelenti, hogy „nem állhat fenn semmilyen ellentét a hit igazsága és az ész igazsága között, mivel Isten a forrása egyiknek is és a másiknak is”.
A pápai primátus dogmája
IX. Pius pápa a „Pastor Aeternus” konstitúcióban, a primátusról szóló dogma kihirdetése előtt emlékeztet Jézus imájára az Atyához, hogy tanítványai „egyek legyenek”: Péter és utódai az egyház egységének „soha el nem múló kezdete és látható alapja” – írja, majd ünnepélyesen megállapítja: „Tanítjuk tehát és kinyilvánítjuk, hogy az evangélium tanúságtétele szerint Isten egész Egyházára kiterjedően a joghatósági primátust Krisztus Urunk közvetlenül és egyenesen Szent Péter apostolnak ígérte és adta meg. (…) Amit pedig a pásztorok fejedelme és a juhok nagy pásztora, az Úr Krisztus, Péterben, a boldog apostolban az Egyház folyton tartó üdvösségére és örök javára intézményesített, annak ugyancsak az ő indítására abban az Egyházban, amely sziklára alapozva egészen az idők végezetéig szilárdan fog állni, szükségszerűen fenn kell maradnia. (…) Ezért az, aki ebben a püspöki székben Péter örökébe lép, magának Krisztusnak a rendelése szerint Péternek az egész Egyházra kiterjedő primátusát birtokolja. (…) azaz neki mindenféle szertartású és méltóságú lelkipásztorok és hívők, akár egyenként külön-külön, akár mindnyájan együtt, a hierarchiai alárendeltségre és igaz engedelmességre vannak kötelezve, nem csak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket illetik, hanem azokban is, amelyek az egész földön elterjedt Egyház fegyelmét és kormányzását érintik. úgy, hogy, mind a szentségi közösségnek, mind az ugyanazon hit megvallásának az egységét a római püspökkel megőrizve, Krisztus Egyháza egy főpásztor vezette egy nyáj legyen. [vö. Jn 10,16]. Ez a katolikus tanítás igazsága, amitől a hitet és üdvösséget érintő kár nélkül senki el nem térhet.
A pápai magisztérium tévedhetetlensége
Ebben az apostoli primátusban, amelyet a római pápa mint Péternek, az apostolok hivatali hatalom is benne foglaltatik „mindenki üdvösségére”, mint ahogy ezt megerősíti az egyház állandó hagyománya (...) - írja IX. Pius pápa a konstitúció negyedik fejezetében, amely a római püspök tévedhetetlen tanítói hivataláról szól. Ám, minthogy éppen ebben a korban, amelyben az fejedelmének utóda az egyetemes Egyházra kiterjedőleg birtokol, a legfőbb tanítói apostoli hivatal üdvöt hozó hatékonyságára legnagyobb szükség van, nem kevés olyan ember akad, aki az apostoli hivatal fontosságát kisebbíti, mindenképpen szükségesnek tartjuk, hogy azt az előjogot, amelyet az Isten egyszülött Fia a legfőbb pásztori hivatallal összekapcsolni méltóztatott, ünnepélyesen kinyilvánítsuk.
„Azáltal tehát, hogy a keresztény hit kezdetétől kapott hagyományhoz híven ragaszkodunk, a szent zsinat helyeslésével üdvözítő Istenünk dicsőségére, a katolikus vallás felmagasztalására és a keresztény népek üdvösségére tanítjuk, és kijelentjük, hogy egy, Istentől kinyilatkoztatott dogma: Amikor a római püspök „ex cathedra” (tanítói székéből) beszél, azaz, amikor minden keresztények pásztorának és tanítójának a feladatát teljesítve legfelsőbb apostoli akaratának nyilvánításával meghatározza, hogy egy-egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást az egyetemes Egyház számára kötelező, akkor Szent Péter személyén át megígért isteni segítség révén azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni Megváltó a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tanítás meghatározására nézve Egyházát felkészültté akarta tenni; ezért a római pápa ilyen határozatai nem az Egyház beleegyezése miatt, hanem önmagukból kifolyólag megmásíthatatlanok”.
Mikor beszélünk pápai tévedhetetlenségről?
II. János Pál 1993. május 24-én, az általános kihallgatáson mondott beszédében elmagyarázta a tévedhetetlenség értelmét és határait. „A tévedhetetlenség nem mint magánszemélyt illeti meg a Római Pápát, hanem abban a minőségében, hogy betölti minden keresztény pásztorának és tanítójának hivatalát. Továbbá nem úgy gyakorolja a primátust, mint aki önmagában és önmagától birtokolja hatalmát, hanem „legfőbb apostoli tekintélye” és a „Szent Péter személyén át megígért isteni segítség révén”. Végül a pápa nem birtokolja a tévedhetetlenséget, mintha rendelkezhetne vele, vagy számíthatna rá minden körülmény között, hanem csak akkor, amikor „ex cathedra” szólal meg, vagyis a tanítói székből beszél és csak tanbeli téren, amely a hit és az erkölcs igazságaira korlátozódik. A pápának úgy kell cselekednie, mint „minden keresztény pásztorának és tanítójának”, a hitre és az erkölcsökre vonatkozó igazságokat kell kijelentenie olyan kifejezéssekkel, amelyek világosan mutatják szándékát, hogy meghatározzon egy bizonyos igazságot és kérje ehhez minden keresztény végleges csatlakozását.
Erre példa Mária Szeplőtelen Fogantatásának meghatározása, amelyre vonatkozóan IX. Pius leszögezte: „Isten által kinyilatkoztatott tanítás és ezért szilárdan és szüntelenül hinni kell benne minden hívőnek”, vagy XII. Piusz a „Munificentissimus Deus” apostoli rendelkezésében Mária mennybevételéről kijelentette: „A mi Urunk Jézus Krisztus, Szent Péter és Pál apostolok tekintélyével és a Miénkkel kihirdetjük, kinyilvánítjuk és meghatározzuk, hogy Istentől kinyilatkoztatott dogma. Ezekben az esetekben rendkívüli pápai tanítóhivatalról beszélhetünk, amelynek meghatározásai már önmagukban véve változtathatatlanok, nem az egyház beleegyezése miatt (…). És valójában ez történt. Sok pápa azonban nem gyakorolta a primátust.
Mi a dogma?
A dogmák hitigazságok, amelyeket az egyház úgy tanít, ahogy Isten kinyilatkoztatta őket. Az egyházi Tanítóhivatal Krisztustól kapott teljes tekintélyével él, amikor dogmákat határoz meg; azaz amikor a keresztény népet visszavonhatatlan hívő elfogadásra kötelező formában terjeszt elő olyan igazságokat, amelyeket az isteni Kinyilatkoztatás tartalmaz, vagy az ilyen igazságokkal szükségszerűen összefüggő igazságokat definitív, végleges módon előad.
A dogmák hitünk szilárd pontjai. A legfőbb dogmák a következők: A Szentháromságos Egy Isten; az Atya mindennek a Teremtője; Jézus, a Fiú, valóságos Isten és valóságos ember, megtestesült, meghalt és feltámadt a mi üdvösségünkért; a Szentlélek Isten; az egyház egy, mint ahogy egy a keresztség is. További dogmák: a bűnök bocsánata, a holtak feltámadása, a paradicsom, pokol és tisztítótűz létezése, az átváltoztatás, Mária istenanyasága, szüzessége, szeplőtelen fogantatása és mennybevétele. Mindezek nem elvont igazságok, hanem az Istenről szóló nagy igazság részei, Isten pedig szeretet és minden teremtményével közölni akarja isteni életét.
Jézus kinyilatkoztatja a legfőbb parancsolatokat, amelyek az Isten és a felebarát szeretetére vonatkoznak. Máté evangéliumában olvassuk: „Mester, melyik a legfőbb parancs a Törvényben?” Jézus így felelt: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancson függ az egész törvény és a próféták” (Mt 22,36-40). Életünk végén a szeretet alapján ítél majd meg minket az Úr.
Dogmák és a tan fejlődése
Egy dogma tehát a hitélet egy szilárd pontja. Az Egyházi Tanítóhivatal meghatározása szerint a Szentírás tartalmazza mint isteni kinyilatkoztatást és szoros kapcsolatban van a Hagyománnyal. A Hagyomány azonban nem mozdulatlan és statikus, hanem ahogy II. János Pál pápa írta „Ecclesia Dei” kezdetű motu proprio-jában, a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint a Hagyomány élő és dinamikus, a „Szentlélek segítségével kibontakozik az Egyházban, egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása”. A dogmák nem változnak, de a Szentlélek révén egyre jobban megértjük a hitigazságok mélységét. Így Karol Wojtyła pápa megállapíthatta, hogy a „magisztérium gyakorlása konkréttá teszi és kinyilvánítja a római pápa hozzájárulását az egyház tanbeli fejlődéséhez” (1993. március 24, általános kihallgatás).
Primátus, kollegialitás, ökumenizmus
VI. Pál pápa egy 1969-es kihallgatáson rámutatott az I. Vatikáni Zsinat időszerűségére és a II. Vatikáni Zsinattal való összefüggésére. „A két Vatikáni Zsinat, az első és a második, kiegészítik egymást”, még akkor is, ha „számos ok miatt” különböznek egymástól. Így az I. Vatikáni Zsinaton a pápa előjogaira fordított figyelmet a II. Vatikáni Zsinat kiterjeszti Isten egész népére a „kollegialitás” és a „szeretetközösség” fogalmai által, miközben az egyház egységére irányuló összpontosítás, amelynek Péter a látható vonatkozási pontja, az ökumenikus párbeszédre szóló erőteljes elkötelezettséggé fejlődik.
II. János Pál „Ut unum sint” enciklikája az ökumenikus törekvésekről
II. János Pál az „Ut unum sint” enciklikájában írja a primátus gyakorlásáról: „Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a tekintetben különös felelősségem van, mindenekelőtt a keresztény közösségek többségének ökumenikus törekvésének észrevételében, továbbá hogy meghalljam a felém irányuló kérést: találjam meg a primátus gyakorlásának olyan formáját, mely – küldetésének egyetlen lényeges mozzanatáról sem mondva le – kitárul az új helyzet felé”, majd így folytatja: „természetesen közösen meg tudjuk találni azokat a formákat, melyekben ez a szolgálat úgy tudjon megvalósulni, hogy mindkét fél a szeretet szolgálatát lássa benne” (Ut unum sint, 95. pont).
Ferenc pápa: a „pápaság megtérésére” van szükség
Ferenc pápa „Evangelii gaudium” k. apostoli buzdításában a „pápaság megtéréséről” szól (Evangelii gaudium, 32). „A II. Vatikáni Zsinat meghatározta, hogy az ősi patriarkális egyházakhoz hasonlóan, a püspöki konferenciák „sokféle és hatékony segítséggel járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a kollegialitás szelleme kézzel fogható módon megnyilatkozzék” (Lumen Gentium k. dogmatikus konstitúció, 23). „De ez az óhaj még nem valósult meg teljesen, mert nem dolgoztak ki elegendő mértékben egy olyan alkotmányt a püspöki konferenciáknak, amely konkrét jogkörök alanyaként értelmezné azokat, beleértve ebbe egy bizonyos hiteles tanításbeli tekintélyt is. A túlzott centralizáció ahelyett, hogy segítené, csak bonyolítja az Egyház életét és missziós dinamikáját” - írja Ferenc pápa „Evangelii gaudium” kezdetű, 2013-ban közzétett apostoli buzdításában (32. pont).
A II. Vatikáni Zsinat ezt tanítja Lumen Gentium k. dogmatikus konstitúciójában: „Jóllehet az egyes püspökök külön-külön nem rendelkeznek a tévedhetetlenség isteni ajándékával, amikor szerte a földkerekségen közösségben vannak egymással és Péter utódával, és hit és erkölcs dolgairól tekintéllyel egy véglegesnek tekintett tételben megegyeznek, tévedhetetlenül hirdetik Krisztus tanítását” (25. pont).
Szeretni a pápát és az egyházat annyit jelent, hogy Krisztusra építünk
Minden dogmán túl, 1912-ben X. Piusz pápa egy papokhoz intézett beszédében leszögezte: szükség van arra, hogy a hívek szeressék a pápát és engedelmeskedjenek neki és neki mindig fájdalmat okoz, ha ez nem következik be. Bosco Szent János arra buzdította munkatársait és otthontalan árváit, hogy szívükben „három fehér szeretetet” őrizzenek meg: a Szentostyát, a Szűzanyát és a pápát.
XVI. Benedek a krakkói fiatalokhoz: legyetek büszkék Péter iránti szeretetetekre!
XVI. Benedek 2006. május 27-én Krakkóban ezekkel a szavakkal fordult a fiatalokhoz, akik II. János Pál pápasága idején nőttek fel: „Ne féljetek életeteket az egyházban és az egyházzal építeni! Legyetek büszkék Péter és a rá bízott egyház iránti szeretetetekre! Csak egyetlen szikla van, amelyre érdemes házat építeni. Ez a szikla Krisztus. Csak egy kőszikla van, amelyre érdemes mindent alapozni. Ez a kőszikla az, akinek Krisztus ezt mondta: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat” (Mt 16,18). Ti, fiatalok, jól ismertétek korunk Péterét. Tehát ne felejtsétek el se azt a Pétert, aki figyeli most találkozónkat az Atya ablakából, se ezt a Pétert, aki most előttetek áll. Egyetlen következő Péter sem lesz ellenetek, sem a tartós ház sziklára való építése ellen. Sőt, szívét és mind a két kezét arra használja majd, hogy segítsen nektek életeteket Krisztusra és Krisztussal építenetek”.
