Fekete Károly református püspök a debreceni püspökök római ökumenikus zarándokútjáról
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Szeptember 27-től 30-ig közös római zarándokúton vett részt Kocsis Fülöp hajdúdorogi görög-katolikus érsek metropolita, Fekete Károly református püspök, egyetemi tanár, zenész, a Tiszántúli református egyházkerület püspöke és Palánki Ferenc Debrecen-nyíregyházi megyéspüspök. Szeptember 30-án interjút készítettünk mindhárom püspökkel, most közreadjuk a Fekete Károly református püspökkel készített stúdióbeszélgetésünket.
Részletek a riportból:
„A szerdai audiencián sikerült Ferenc pápával is néhány szót váltani. Hoztunk neki egy olyan, díszbe kötött albumot, mely Szent II. János Pál pápának 1991-es debreceni útját örökíti meg, illetve azt a nagytemplomi imaalkalmat, ami után megkoszorúzta saját kezével a pápa a gályarabok emlékoszlopát és ezzel egy olyan kiengesztelési folyamat indult el, aminek merem mondani az is az eredménye, hogy mi hárman fölszabadultan, Debrecenben testvéri légkörben tudunk szolgálni és egymással mindenféle problémát megbeszélni, ha van, és mindenféle örömöt megosztani, amikor arra kerül sor”.
„Azt gondolom, hogy sokkal több minden összeköt bennünket, mint ami elválaszt és jó lenne azokat a pontokat megtalálni, melyek ebben az összeköttetésben össze is forrasztanak bennünket”.
A pápa rádiójának vendége szeptember 30-án, Szent Jeromos egyháztanító és Biblia-fordító emléknapján Fekete Károly tiszántúli református egyházkerület püspöke. Első alkalommal készítek interjút itt a Vatikáni Rádió stúdiójában református püspökkel. Püspök úr, nagy szeretettel köszöntelek és rögtön arról kérdezlek, hogy a magyar püspökök római „ökumenikus zarándokútja” hogyan született és hogyan kerülnek bele ebbe keresztény püspökök, köztük görögkatolikus, református és római katolikus?
Debrecen három püspökségnek a székhelye: a görögkatolikus egyháznak is van püspöke, a Debrecen-nyíregyházi egyházmegyének is van püspöke és természetesen a tiszántúli egyházkerület központja is Debrecen. Mondhatjuk, hogy a város egy lelki-spirituális központ Kelet-Magyarországon, amelynek kihatása van az egész országra, sőt a Kárpát-medencére, hiszen Debrecenben alakult meg 2009-ben a Kárpátaljai Reformátusok Közössége, a Generális Konvent, mely a környező országokban levő magyarajkú reformátusokat fogja össze, és így a székhelye, és a gondolatnak a fészke igazából Debrecen. Ehhez méltóan próbáljuk élni a hétköznapokban is az életünket, mert olyan időkben kerültünk egybe 2015-ben, amikor különböző hónapokban szenteltek bennünket püspökké és kezdtük meg a szolgálatunkat egy esztendőben, ami összeforraszt bennünket és hónapról-hónapra találkozunk, átbeszélni a közös dolgainkat, imádkozni, elcsendesedni és az egy hónapos találkozások között sok-sok beszélgetés zajlik telefonon, vagy ha találkozunk, akár csak ketten is, nem mindig hárman. Illetve vannak közös szolgálataink, mert az egész egyházi esztendőt átfogja az a városi program, amely nem feledkezik meg a keresztyénség értékeiről, és az adventi gyertyagyújtástól a virágvasárnapi menetig, ami tulajdonképpen egy keresztút, csak a bibliai stációkra koncentrálva, hogy beleférjenek a protestánsok, baptisták, evangélikusok és reformátusok. Az augusztusi kenyérszentelés alkalmával és minden olyan városi avatásnál, ahol új épületet adunk át, ott az Ige valamilyen formában megszólal és mi is jelen vagyunk. Úgyhogy azt lehet mondani, hogy ez nem egy ritka dolog, hanem nekünk teljesen természetes, hogy szót értünk egymással.
Rómáról mondják, hogy „Patria omnium est”, mindenkinek az otthona, hazája. Hogy érzi magát Rómában – ahol a római püspök, a pápa székel – egy református püspök? Gondolok az itt együtt töltött pár napra, hiszen a hét elején érkeztetek.
Nagyon nagy élmény, és azt gondolom, hogy meghatározó azokon a helyeken járni, ahol az „Oszlop-apostolok”, Péter és Pál az élete bizonyságtétele csúcspontjára jutott és mártírságot szenvedett. Ez olyan bibliai tény, amit egy protestáns sem felejthet el. Hogyha azt mondom, hogy „római levél”, akkor máris a Reformációnál vagyunk, mert a római levél mindannyiunknak megkerülhetetlen, hiszen ebből táplálkozott Augustinus és ebből táplálkozott Luther és Kálvin, és a Szentírásnak ezek a nagy felismerései, melyek megfogalmazódtak az Apostolok leveleiben és az Evangéliumban, az mindannyiunké. Úgyhogy azt mondhatom, hogy nagyon jó volt végigzarándokolni ezeken a helyszíneken, és semmilyen rossz érzés, vagy negatív viszonyulás nincs bennem. Örömmel jöttem, ráadásul az én szakterületem gyakorlati teológia, azon belül is a liturgia, homiletika, gyakorlati Írás-magyarázat, amiben például a liturgikában a templomokban levő művészeti értékek, azok a mozaikok, vagy akár a nagy barokk festőknek művei, engem káprázattal töltenek el és azok a hangszerek, amiket itt láthatunk, hiszen én konzervatóriumot végeztem Miskolcon, Virág Endre tanár úr, orgonaművész tanítványaként, az olasz orgonaépítészet gyöngyszemeit is láthattam, de ez nyilván magánügy és nem a püspökségemhez tartozó érdeklődési kör. De azok az intézetek, amelyeket itt meglátogattunk, hiszen teológia tanár is vagyok, még ha most szüneteltetni is kell az órarendi tanítást, azért otthon a doktori iskolában foglalkozom diákokkal, illetve a 11-12. szemesztert végzők lelkipásztori oktatásában is részt veszek. Nekem az a liturgikus kincs, ami itt van, az tanítandó feladatom is, úgyhogy nagyon nagy izgalommal vagyok itt és minden percet igyekszünk kihasználni, hogy kapjak olyan impulzusokat, megismerve akár legendákat, akár igaz történteket egyes jelentős helyszínekhez kapcsolódva, én gazdagszok vele. Az pedig, hogy minden reggel közös imádsággal töltöttük a perceinket, a Pápai Magyar Intézet kápolnájában, ahol ma reggel éppen én hirdethettem Igét, Szent Jeromos napján, aki nélkül a szentírástudomány ma nem tartana ott, ahol tart és a Vulgátát neki köszönhetjük, én azt gondolom, hogy egy ilyen napon Isten Igéjét elmondani mint „Aki titeket hallgat, engem hallgat” – ez volt a mai, Lukács evangéliumából való perikópa – ennek a felelőssége itt Rómában is nagyon fontos és a világ minden pontján.
Az „Oszlopapostolok” Rómája, az első keresztények Rómája után sikerült-e találkozni a mai keresztényekkel, köztük Róma püspökével, ahogy mi mondjuk az „élő Péterrel”, akiben Péter megbízatása folytatódik a szukcesszió révén? Szabad-e kérdezni, hogy milyen találkozásaid voltak ennek az ökumenikus zarándokútnak a keretében és ezek mit érintettek meg benned?
Minden nap találkoztunk kispapokkal, a Germanikumban a római katolikus kispapokkal, tegnap este a Görög Kollégiumban a görögkatolikus kispapokkal és ma pedig a rádióba jövetelünk előtt a Russicum-ban, illetve az Orientale Intézetben voltunk, ahol egy kárpátaljai testvér végigvezetett bennünket. Minden helyszínen vagy a rektor, vagy a dékán fogadott bennünket. Úgyhogy ez önmagában a jelen, sőt, majdnem a jövő, mert annak meghatározó személyiségei tanulnak itt Rómában egyházi szempontból a kispapok között. Illetve a szerdai audiencián sikerült Ferenc pápával is néhány szót váltani. Hoztunk neki egy olyan, díszbe kötött albumot, mely Szent II. János Pál pápának 1991-es debreceni útját örökíti meg, illetve azt a nagytemplomi imaalkalmat, ami után megkoszorúzta saját kezével a pápa a gályarabok emlékoszlopát és ezzel egy olyan kiengesztelési folyamat indult el, aminek merem mondani az is az eredménye, hogy mi hárman fölszabadultan, Debrecenben testvéri légkörben tudunk szolgálni és egymással mindenféle problémát megbeszélni, ha van, és mindenféle örömöt megosztani, amikor arra kerül sor. Ez a jelentős lépés Hapák József fotóival a jelenlegi pápa őszentsége kezébe került, aki magyarul köszöntött bennünket, „Isten hozott”, „Isten áldjon”, és azt már olaszul mondta, készül Magyarországra és nagyon várja a magyar utat, úgyhogy fölvillanyozva jöttünk el. Aztán még egy nagyon fontos találkozásunk Kurt Koch bíboros úrral, akivel tavaly Pannonhalmán nekem is sikerült találkoznom, hiszen ő azon az ökumenikus konferencián ott volt, ahol az egyház és a világ kapcsolatáról volt szó. Én a „Soli Deo gloria” teológiáról tartottam előadást, éppen Kurth Koch bíboros előadása után. Most tehát örömmel találkoztunk újra és a szinodális folyamatról sikerült megtudni néhány fontos dolgot, illetve, hogy mire készül a dikasztérium. Nemsokára következik a niceai zsinat és hitvallás jubileuma, 325 és 2025, illetve ő fölemlegette és ez nagyon izgalmas volt nekem is, hogy az Ágostai Hitvallás, a Confessio Agustana, mely 1530-ban keletkezett és annak is már szinte karnyújtásnyira van az ötszáz éves évfordulója, és azt ő hozta fel, hogy az ő gondolataiban is benne vannak ezek a jelentős jubileumok, amikor újra lehet az ökumenizmusnak egy más szintjén találkozni majd.
Püspök úr, Te zenei szakiskolába jártál, innét is van egy képzettséged. A Musica Sacra, a Szent Zene mennyiben lehet a keresztény felekezetek között összekötő erő?
Hadd mondjak két konkrét példát. Az egyik, hogy a Germanikumban egy Bach korál-előjátékot játszottam el és örvendezhettem annak a remek olasz hangszernek, ami ott áll és a liturgiát segíti. A mai reggel pedig a 42. genfi zsoltárt énekeltük el közösen a Pápai Magyar Intézet kápolnájában, amelyik nekünk is az egyik legkedvesebb zsoltárunk, de a Cantus Catholici-ben is benne volt a 17. században, és amikor ilyen ének-kincsek vannak és ezeket az ökumenikus imahéten tudatosan választjuk és énekeljük együtt, akkor azt mondhatom, hogy egy húron pendülünk és egyhangúan tudunk Istent dicsőíteni. Ugyanakkor az a zenei örökség, ami az európai zenekultúrában visszavisz bennünket Palestrináig, aki nélkül nincs sem zeneszerzés, sem kórusmuzsika, ezeket én is mind a magaménak érzem és gyönyörködni tudok benne. De amikor az ember bekapcsolódhat reformátusként azokba a veretes misetétel szövegekbe, amelyeknek az ihletettsége a Szentírásból jön, akár a Sanctus, akár az Agnus Dei, az Isten Bárányát dicsőítő ének, mind a miénk. Nem is beszélve arról, hogy „nyomorult bűnösök” vagyunk és a Kyrie eleison kiáltás mindannyiunk számára fontos. Azt gondolom, hogy sokkal több minden összeköt bennünket, mint ami elválaszt és jó lenne azokat a pontokat megtalálni, melyek ebben az összeköttetésben össze is forrasztanak bennünket. Talán majd egyszer eljutunk oda is, hogy az Eucharisztiában is egy hangot tudunk megütni, és valóban egy kenyérből és egy pohárból tudunk – ahogy mi mondjuk – „Úrvacsorát venni”, merthogy az nekünk is szentségünk, mint ahogy a keresztség összeköt bennünket és az ökumenikus. Mi nem keresztelünk újra a Szentháromság neve alatt megtörtént keresztség után senkit, mint ahogy a katolikus egyház sem keresztel újra, mert ebben is közösek vagyunk.
Egy hangot megütni, „egy húron pendülni”, ahogy említetted volt, mindez a Lélek ajándéka. A beszélgetés végén én azt éreztem, hogy a harmóniát teremtő, egy húrt megpendítő Szentlélek Úristen volt itt közöttünk és így figyeltünk egymásra. Áldjon meg az Úr a riportért és áldja meg a szolgálatodat, áldott hazatérést és folytassuk az ő Országának az építését! Áldás, békesség!
Istennek dicsőség, Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Mindörökké, ámen!
