Erdő Péter bíboros szentmisével zárta le a nemzeti zarándoklatot: Fedezzük föl újra az első keresztény nemzedék örömét és frissességét!
Gedő Ágnes – Vatikán
Magyar népénekek, imádság és fohászok hangja töltötte be Szent Márk ünnepén a vatikáni bazilikát; a hála és a köszönet töltötte el az 1200 zarándok szívét, akik részt vettek a pápai audiencián, majd az Imádság kapuján keresztül, közvetlenül a pápa lakhelye, a Szent Márta-házzal szemben lévő bejáraton juthattak be a Szent Péter-bazilikába.
Erdő Péter bíboros szentbeszédét az alábbiakban közöljük:
Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak!
Kedves Paptestvérek!
Kedves Zarándok Testvérek!
Nemzeti zarándoklatunk kiemelkedő eseménye volt ma reggel a találkozás Szent Péter utódával. Megköszönjük a Gondviselő Istennek és a Szentatyának, hogy egy évvel ezelőtt Budapesten sor kerülhetett Ferenc pápa látogatására, amely megerősítette hitünket és összetartozásunkat a Katolikus Anyaszentegyházzal. Ma Szent Márk evangélistát ünnepeljük, aki élen járt az Örömhír átadásában és a missziós küldetésben. Erre a lelkületre van szükségünk ma is.
1. A mai evangéliumban, amely Szent Márk evangéliumának utolsó szakasza, Jézus mennybemenetelének történetét hallottuk. Az Úr elbúcsúzik tanítványaitól. Meghagyja nekik, hogy hirdessék az evangéliumot az egész világon, kereszteljék meg a hívőket, hogy így elnyerjék az üdvösséget. Azt a szabadulást, amelyet a hit és a keresztség hoz az életünkben, csodák fogják kísérni. A hívők démonokat űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, meggyógyítják a betegeket. Mindezek a csodák felszabadulást fejeznek ki: szabadulást a gonosz súlyos befolyásától, amely olykor egész emberi közösségeket jár át. Szabadulást az elszigeteltségtől azáltal, hogy megértjük mások nyelvét és gondolatait. Szabadulást hoz a betegségtől és végül a haláltól, sőt a „második haláltól” is, ha ragaszkodunk Jézushoz, aki feltámadt és felment a mennybe, aki emberségében is elérkezett a Szentháromság életének dicsőségébe.
2. Keresztelés és üdvösség. „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, de aki nem hisz, elkárhozik.” A hitet elutasítók elleni fenyegetést itt a megfelelő összefüggésben kell értelmezni. Valójában nem biztos, hogy aki itt, a földi életben nincs megkeresztelve, azt az örök szenvedésre szóló ítélet sújtja, csak az biztos, hogy azok, akik elutasítják a nekik felajánlott Evangéliumot, ítéletet vonnak magukra.
A II. Vatikáni Zsinat az Egyházról szóló hittani rendelkezésében, a Szentírás és a Hagyomány alapján azt tanítja, hogy a zarándok Egyház "szükséges az üdvösséghez”. Valójában egyedül Krisztus, aki jelen van számunkra testében, amely az Egyház, Ő a közvetítő és az üdvösség útja. Ő kifejezetten hangsúlyozta a hit és a keresztség szükségességét (vö. Mk 16,16; Jn 3,5), és megerősítette az Egyház szükségességét, amelybe az emberek a keresztség által lépnek be (LG 14a). A keresztség tehát „valóban szükséges tényleges formájában, vagy legalábbis vágykeresztség gyanánt” (CIC kán. 849). Pontosan ez volt az a fajta keresztség, amelynek jelentését a huszadik század közepén vitatták. A rigoristák álláspontjával szemben a Szent Officium már 1949-ben megismételte, hogy az üdvösséghez szükséges vágynak vagy elhatározásnak nem kell mindig kifejezettnek lennie, mint a katekumenek esetében. „Mert ahol az ember legyőzhetetlen tudatlanságban szenved, Isten elfogad egy hallgatólagos fogadalmat vagy vágyat is, mert benne van a lélek készségében, amely által az ember azt akarja, hogy összhangban legyen az Isten akaratával.”[1] Ezekkel a történelmi előzményekkel teljesen összhangban a II. Vatikáni Zsinat örömmel és komolyan tanítja, hogy azok, „Akik… Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.” (LG 16a). Ez az emberi lelkiismeret méltóságának szép elismerése, amelynek nem azért kell igazi szabadságot élveznie, mert ez viselkedésünk egyetlen vagy végső szabálya, hanem azért, mert ez a képességünk közvetíti felénk a valóság és az igazság üzenetét, és így összekapcsol minket Isten akaratával. Ahogy Szent John Henry Newman bíboros klasszikusan megfogalmazta: a lelkiismeretnek jogai vannak, mert kötelességei vannak[2]. Az a kötelessége, hogy keresse és közvetítse felénk Isten akaratát. Hogy mi, katolikus keresztények megkaptuk az Evangélium világosságát és a keresztség kegyelmét, ez azt jelenti, hogy szabad utunk nyílt Krisztusban az Atyához, hogy biztosak lehetünk az üdvösségben, ha valóban követjük Krisztus tanítását. Ebben segít bennünket a Szentlélek és az Egyház kegyelmi gazdagsága.
3. Az egész világnak szüksége van Krisztus jó hírére. Éppen ennek az ősi evangéliumnak, Szent Márk evangéliumának utolsó szavaiban érezzük annak a küldetésnek az erejét, amelyet a feltámadt Úrtól kaptunk. Az a lehetőség ugyanis, hogy akinek nem volt módja megismerni Krisztus Örömhírét, az Egyházhoz való kifejezett csatlakozás nélkül is elnyerje az üdvösséget, ha teljesíti azt, amit Isten akaratából felismert, amiről az imént beszéltünk, nem szabad, hogy arra a tévedésre vezessen minket, hogy a misszió felesleges. Ahogy Szent II. János Pál tanítja: „Krisztus valóban a mi békességünk (Ef 2,14) és Krisztus szeretete ösztönöz minket (2Kor 5,14), amely a mi életünknek értelmet és örömet ad.”[3] Ezzel az örömmel osztozunk a Szentatya és az Egyetemes Egyház erőfeszítéseiben, hogy előmozdítsák a nemzetek közötti békés kapcsolatokat és a kultúrák közötti párbeszédet, hogy a feltámadt Úr hite megvilágítsa az igazság őszinte keresését minden jóakaratú ember számára. Ezért bízzunk Isten megígért segítségében, az erőben, mely a magasból száll le ránk, vagyis a Szentlélek segítségében, aki kiárad az Egyházra! Merítsünk bátorságot és lendületet, hogy valóban Krisztus Egyháza legyünk, amely jele és eszköze az Istennel való bensőséges közösségnek és az egész emberi nem egységének (LG 1). Ezért le kell győznünk a beletörődést és az élet nagy kérdései iránti érdektelenséget, és újra fel kell fedeznünk az első keresztény nemzedék, az apostolok örömét és frissességét.
Szent Márk evangélista, könyörögj értünk! Szent Péter és Pál apostolok, Egyházunk oszlopai, könyörögjetek értünk! A XX. század szent pápái és hazánk összes szentjei, könyörögjetek értünk, Szentatyánkért és az egész Egyházért! Ámen.
[1] SS.C.S. Officii, Epist. ad Archiep. Boston, 1949. augusztus 8.: Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter, Enchiridion Symbolorum, definitionum et declarationum de rebus fidei et morum, kétnyelvű kiadás, Bologna 1996, no. 3869-3870.
[2] Cf. John Henry Newman, Bizonyos nehézségek, amelyeket az anglikánok éreztek a katolikus tanításban, Westminster Md. 1969, II, 250.
[3] Enc. Redemptoris missio enciklika, 1990. december 7., n. 11: AAS 83 (1991) 259.
