Kovács Gergely érsek a szinódusról: szimfonikus zenekarban mindenki a saját hangszerén játszik

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió stúdiójában Kovács Gergely gyulafehérvári érseket, aki szintén résztvevője a szinódusnak. Már tavaly is találkoztunk az első ülésszak során itt ebben a stúdióban. Érsek atya, Neked sajátos helyzeti előnyöd az, hogy több mint húsz éven keresztül a Szentszéken dolgoztál a Kultúra Pápai Tanácsában, ami által van egy olyan „terepismereted”, ami a legtöbb más résztvevőnek nem adatott meg. Ennek a jegyében kérdezem, hogy ilyen vatikáni tapasztalatokkal, jelenleg mint gyulafehérvári érsek hogyan látod a lassanként befejezéséhez érkező szinódust?

Köszönöm a meghívást és a lehetőséget. Számomra igazi öröm részt venni a szinóduson és én ezt nagy lehetőségként élem meg. Lehetőség van találkozni a világegyházzal, találkozni a sokszínűséggel, megérteni azt, hogy lehet nem mindig az én problémáim, nehézségeim a legfontosabbak, lehetnek ennél sokkal nagyobb kihívások, ahol sokkal keserűbb, szomorúbb a helyzet, legyen az háború, vagy más tényező. Ugyanakkor az is nagy lehetőség, hogy mások megismerjék a mi kis erdélyi egyházunk helyi kihívásait, gondjait, problémáit. Tehát számomra mindképpen egy nagy lehetőség ez, úgy érzem, gazdagít a rengeteg párbeszéd, a rengeteg odafigyelés és meghallgatás.

Lassan a szinódus végéhez közeledünk. Kikristályosodtak-e már azok a legfontosabb szempontok,  amelyek alapján a záródokumentum összeállt?

Én úgy érzem, hogy igen, és személy szerint nagyon örvendek ennek, mert úgy érzem, hogy tavaly októbertől szép utat jártunk be, melynek során sok minden világosabb lett. Nekem nagyon tetszik, hogy az a munkadokumentum, amelyet most használunk, sokkal precízebben fogalmaz, bizonyos témákat jobban körüljár és örülök ennek, mert úgy érzem, hogy tavaly rengeteg témát lehetett érinteni, gyakorlatilag bármiről lehetett beszélni, most igazából visszavezet oda, hogy ennek a szinódusnak van egy témája, a „szinodalitás” és nekünk erről kell beszélni. Egyházjogászként örvendek annak, ha precízen fogalmazunk. Igen, fontos például arról beszélni, hogy mi a részegyház szabadsága, mit tehet egy püspök, egy püspöki konferencia, de ugyanakkor bizonyos hangsúlyokat újrahelyez a dokumentum és maga a mostani folyamat is. Például megfogalmazzuk azt, hogy igen, fontos a sokszínűség, fontos a szabadság, de ez „sub Petro” (Péter alatt) és „cum Petro” (Péterrel), Péterrel és az ő vezetésével történik. Igen, beszéljünk a szinodalitás lehetőségeiről, beszéljünk a meghallgatásról és a megkülönböztetésről, hallgassunk meg mindenkit, de ennek a meghallgatásnak az alapja az, hogy egy eucharisztikus közösség része vagyok, központban ott van az Ige, amelyre mindannyian odafigyelünk. Nagyon egyszerűen fogalmazva: a szinodalitás nem azt jelenti, hogy bárki bármit bekiabálhat és elmondja a saját elvárásait és elképzeléseit. Az Egyház Krisztustól akart és alapított valóság, nemcsak a helyi egyházak közössége. Egy egyházmegye nemcsak a plébániák közössége, hanem sokkal többről van szó. A szinodalitás ott kezdődik, hogy ha mi összegyűlünk, akkor Krisztus nevében tegyük, imádkozzunk és mindenekelőtt értsük meg, mi az, hogy a Szentlélekben egymást meghallgatjuk. Nem azt jelenti, hogy én hozom az elvárásaimat, hanem sokkal inkább arra figyelek, hogy mi az, amit ez a közösség elképzel és mi a Szentlélek akarata, nem pedig az, hogy én mit akarok, mit szeretnék magamnak, hanem mindenképp a közösséget nézzem. Egyházjogászként azt is hozzátenném, hogy mindenekelőtt legyünk tisztában a szinódusnak a természetével. A szinódus nem dönt, hanem a Szentatyának tesz javaslatokat. Ez nagyon fontos! Ne tévesszük szem elől, hogy a Szentatya elé fog kerülni a záródokumentum, aki majd eldönti, hogy mihez kezd vele, mit fog tenni, amiként tette ezt korábban. Eddig a szinódusok után ugyanis mindig volt egy posztszinodális pápai buzdítás, exhortáció. Mi a Szentatyának teszünk javaslatokat, nem döntünk el semmi kényes kérdést, nem csinálunk semmiféle reformot.

Érsek atya emlékszem arra, hogy mielőtt kineveztek Gyulafehérvárra érseknek, Rómában szolgáló papként magyar papokkal együtt havonta találkoztunk egymással és mielőtt még vacsora asztalhoz ültünk volna, meghallgattuk egymást, amikor ki-ki saját magáról mesélt. A saját meglévő tapasztalataid alapján hogyan tudod összegezni a szinódus vonulatát, ami pedig a szinodális útra kérdez rá. Ez ugyanis a kulcsfogalom, amit nem olyan könnyű egy definícióba szorítani, de talán körül lehet írni, kinek- kinek a saját tapasztalata alapján?

Már maga a fogalom – szinodalitás – nehézséget okoz. Hiszen itt jelen van a teljes katolikus egyház és a hozzászólásokból kiderül, hogy amikor egy malabár, egy malankár, egy görög-katolikus résztvevő beszél a szinódusról, nem azt érti alatta, amit egy római katolikus. Tehát először is világosan kell azt látnunk, hogy ez milyen jellegű együttlét. A szinodalitás, továbbá, különböző szinteken valósul meg. Nézzük a plébániát. Igen, jogos, hogy a plébánián hallgassunk meg lehetőleg mindenkit. De ez hogy történik? Nem is olyan egyszerű főleg azokat elérni, megszólítani, bevonni, akiknek nincs, vagy alig van kapcsolatuk az egyházzal. Pedig ők is meg vannak keresztelve, ők is a közösségnek a tagjai. Jogos és érthető az, hogy a Szentatya azt szeretné, hogy egy élő közösséggé váljunk, ahol mindenki jól érzi magát és örömmel megy ebbe a közösségbe és tenni is akar érte. A kérdés pontosan az, hogy akarok-e tenni valamit? Mert ha csak arról van szó – egy picit sarkítva fogalmazva – hogy a plébániahivatalba még egy asztalt tegyünk be egy világi képviselőnek, azzal nem oldunk meg semmit. A saját hivatásomat kell komolyan venni. Ha egy zenekarban játszok, hiába akarok elsőhegedűs lenni, hogy ha éppen klarinétos vagyok. Nekem a klarinétot kell kiválón fújnom. Tehát ahol vagyok, aki vagyok, azt kell komolyan vennem. Az a kihívás, hogy az én hangomnak ebben a szép szimfóniában legyen meg a helye és a szerepe. Ha tenor vagyok, nem tudok baritont énekelni, bármennyire is szeretném. Ugyanakkor megtapasztaljuk a részegyházak közti nagy különbségeket. Most például ugyanabban a kiscsoportban vagyok egy albániai püspökkel, akinek összesen öt papja van. Mondtam neki, hogy Gyulafehérvárnak 275. Erre mosolyog a brazil bíboros, hogy Braziliában csak püspök van háromszáz. Ezek annyira eltérő valóságok, hogy nagyon nehéz megtalálni a közös, mindenkire érvényes megfelelő kompetenciákat, szabályt. Én a szinodalitás kihívását ebben is látom: Péternek a vezetésével, a hit egységében az én sajátosságom, az én specifikumom megmaradjon és ne csorbuljon! Ez pedig sokszor nehéz. És ha a kórusban van egy-két erős hang, ami egy picit kilóg, ez nem jelenti azt, hogy az a helyes hang, az a tónus.

Érsek atya, hálásan köszönöm a beszélgetést, az eljövendő pár naphoz pedig még igazán sok erőt, mert most jön a szavazás és a végső jóváhagyása a záródokumentumnak.

Köszönöm szépen.