Radcliffe atya elmélkedése a szinóduson: szabadon és bátran beszéljünk, és fogadjuk el a gondviselés működését
Roberto Paglialonga / Gedő Ágnes - Vatikán
Hirdessék és ültessék át a gyakorlatba azt a kettős szabadságot, melyet a keresztény DNS dupla spiráljának nevezett: vagyis szabadon mondjuk ki, amiben hiszünk és félelem nélkül hallgassuk meg, amit a többiek mondanak. Isten gyermekeinek szabadságával bátran, parréziával beszéljünk, de egyben egy mélyebb szabadságot is éljünk meg a szívünkben, és fogadjuk el azokat a döntéseket is, amelyek csalódást okozhatnak, még ha azokat helytelennek is találják egyesek. Az istenszeretőknek minden javukra válik, és végül megnyugodhatunk, mert semmi nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, még a hozzá nem értés, vagy a hibák sem. Így juthatunk csak el az első szabadságtól, az én megfogalmazásától addig a tágabb szabadságig, amelyben megéljük az egyházhoz való tartozásunkat és „mi” leszünk.
Tartsunk ki az igazság mellett
Radcliffe atya ezután az egyház történelmének nagy alakjait idézte, elsőként Aquinói Szent Tamást, aki azt tanította, hogy a kegyelem tökéletesíti a természetet. Nem lerombolja azt. A Szentlélekben való hit nem ment föl minket attól, hogy használjuk az eszünket az igazság kereséséhez. A zsinati teológust, Yves Congart az ötvenes évek közepén Róma elhallgattatta, eltiltotta a tanítástól. Ebben a válságban írja naplójában, hogy egyedüli válasza az üldöztetésre az igazság kimondása volt. Megfontoltan, provokatív és fölösleges botrányok nélkül, de mindig megmaradva az igazság hiteles és tiszta tanújaként. Nem kell tehát félnünk az egyet nem értéstől, mert a Szentlélek működik benne – mondta elmélkedésében Timothy Radcliffe.
Ez csak egy szinódus
Legyünk szabadok a beszédben és a mások meghallgatásában. Emellett pedig bizakodjunk az isteni gondviselésben és fogadjunk el békével minden eredményt, hiszen előbb-utóbb jóra vezet. Gondoljunk csak Ádám és Éva bukására, mely Isten kegyelméből a megtestesüléshez vezető felix culpa lesz. Vagy Urunk szörnyű kereszthalálára, mely elhozza Krisztus győzelmét a halál felett. Tehát ha a szinódusi tagok nem lesznek elégedettek a záródokumentum eredményével, ne aggódjanak: ez csak egy szinódus. Sok ilyen lesz még. Nem kell mindent elvégeznünk, csak megtenni a következő lépést. Ahogy Avilai Szent Teréz tanította: „Mi azok vagyunk, akik a munkát elkezdtük; akik utánunk jönnek, azoknak a feladata, hogy folytassák.” Hogy miként, azt nem tudjuk. Nekünk a mostanival kell foglalkoznunk.
Az igazság tanúja
Henri de Lubac jezsuita bíborost is üldözték a zsinat előtt, és ő ezt a szenvedését megírta az „Elmélkedés az egyházról” – című művében, mely egy szeretethimnusz. Az üldözöttről így ír: Távolról sem veszíti el türelmét, igyekszik megőrizni békéjét, és nagy erőfeszítést tesz annak a nehéz dolognak a megtételére – hogy megőrizze a saját elképzeléseinél tágasabb szellemet. Ápolni fogja azt a fajta szabadságot, amelynek révén túllépünk azon, ami a legkérlelhetetlenebbül érint bennünket. El fogja kerülni azt a szörnyű önelégültséget, amely arra késztethetné, hogy az ortodoxia megtestesült normájának tekintse magát, mert a katolikus béke felbonthatatlan kötelékét fogja mindenek fölé helyezni – idézte Henri de Lubac szavait a domonkos teológus, akinek várja szentté avatását.
Külső-belső szabadság
Összefoglalva gondolatait a szinódusi ülés utolsó szakaszával kapcsolatban így buzdított: ha csak a saját álláspontunkat akarjuk kifejteni, félő, hogy arrogánssá válunk és a jobboldali vagy baloldali ideológia tam-tamját verjük. Ha pedig csak az isteni gondviselésben bízó szabadság van bennünk, de nincs merszünk vitába szállni meggyőződésünkért, felelőtlenek leszünk és sosem fejlődünk. Mi hát a teendő? Isten szabadsága dolgozik szívünkben, és minél inkább istentől való, annál inkább miénk lesz ez a szabadság. És mint Isten szabad gyermekei beszélhetünk egyszerre én-ről és mi-ről.
