Szinódusi Fórum: A püspökök legyenek „testvérek és barátok”
Edoardo Giribaldi / Somogyi Viktória – Vatikán
„A püspök szerepe és hatalma a szinódusi egyházban” – ez volt a címe a két teológiai-pasztorális fórum egyikének, amelyet október 9-én, szerda este rendeztek a szinódus keretében. A római Augustinianum Pápai Patrisztikus Intézetben Anna Rowlands professzor asszony, az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériumának tagja és a Katolikus Társadalmi Gondolat és Gyakorlat Szent Hilda Tanszékének tanára a Durhami Egyetemen (Egyesült Királyság) moderálta a különböző előadók felszólalásait, akik mind részt vesznek a szinodalitás témájáról zajló szinódusi közgyűlésen a Vatikánban.
A tanácskozáson felszólalt Roberto Repole kinevezett bíboros, torinói érsek és Susa püspöke; Gloria Liliana Franco Echeverri nővér, O.D.N.; Carlos Maria Galli professzor, az Argentínai Katolikus Egyetem Teológiai Karának professzora; Matteo Visioli professzor, a pármai egyházmegye papja; és Gille Routhier professzor, a québeci Laval Egyetem és a párizsi Katolikus Intézet ekléziológia és gyakorlati teológia professzora.
Dolgozzunk az egyházban és az egyházért
Anna Rowlands professzor asszony mutatta be az első vendéget, Galli professzort, aki a püspökök személyét a „testvérek” és „barátok” kifejezéssel írta le. Megjegyezte, amit a II. Vatikáni Zsinat „újdonságának” nevezett: „a püspökségben, a „mi, Isten népe” valóságában látva a világban zarándokló Egyház megvalósulását.” Ez egy olyan alap Galli professzor szerint, amely az egyházban és az egyházért elkötelezett püspök személyére ugyanazzal a „gyermeki méltósággal” tekint, mint annak népére. A „vezetés” különféle funkciókat foglal magában, mindenekelőtt az „igehirdetést” és a „tanúságtételt”. A végső célnak továbbra is „az egyének és közösségek karizmáinak megkülönböztetésének kell maradnia az evangéliumi küldetés szolgálatában”.
A püspök példája mindig Jézus, aki képes „a szolgálat által kormányozni”. Az egyházi hatalom tehát nem rendelkezik „a karizmák összességével” – állapította meg Galli professzor. A püspök „felügyelhet”, de nem „tehet meg mindent”. Ezért a delegálás képességét is szükségesnek tekinti, anélkül, hogy eltitkolná a saját, személyes gyengeségeinek jelenlétét. Galli professzor két kérdéssel zárta beszédét: „A püspököknek vannak tanácsadóik összetett gyakorlati kérdésekben, de vannak-e teológiai tanácsadóik?” és „A püspökök Istennek tartoznak elszámolással szolgálatukért, hogyan lehetnek elszámoltathatók Isten népe egészének?”
Mindig Isten népétől függ
Repole érsek követte Galli professzort a felszólalások sorában. Beszédében zsinati szövegekre hivatkozott, amelyek képesek a felszentelt szolgálatot „pontos kifejezésekkel” és „az egyház szolgálataként” megfogalmazni. A felszentelt szolgálat azonban „nem jelenti azt, hogy független az Isten által rábízott nép részétől”. A torinói érsek egyetértett Galli professzorral abban, hogy a püspök alakját úgy ábrázolja, mint aki „képes összegyűjteni minden ajándékot, amit a Lélek ad”. Bár az ilyen kijelentések szinte „természetesnek vehetőek”, és mégis megvalósultak a II. Vatikáni Zsinatnak köszönhetően, amely az átmenetet jelentette „a papságból, amelynek példaképe az Eucharisztiára és a felszentelt szolgálat felfogására tekintő papság volt”, amely három szintre oszlik és amelynek célja az igehirdetés, a szentmise bemutatás és a lelkipásztori vezetés. Repole érsek megjegyezte, hogy ez egy „alapvetően ignáci” modell, amely Antióchiai Szent Ignácra utal. Mindazonáltal ez „a kis egyház püspökének modelljét” képviseli, amely egy olyan személy alakjában értelmezhető, aki „naponta vezeti a szentmisét”. Hangsúlyozta, hogy amikor egy ilyen elképzelést alkalmaznak a „különböző egyházi modellekre, akkor az rövidzárlatokat idézhet elő, amelyeket ez a szinódus fel tud oldani”.
Kezdjetek hozzá
Gloria Liliana Franco Echeverri nővér felszólalásában azt mondta a teremben jelen lévő püspököknek, hogy elhívásuk „szolgálóinkká és testvéreinkké” teszi őket. Arra kérte őket, imádkozzanak, „hogy sikerüljön Krisztus stílusához igazodniuk”. Gloria nővér arra kérte a pásztorokat, hogy legyenek nagyobb mértékben befogadók terveikben, „anélkül, hogy időt vesztegetnének bürokratikus ügyekre”. „Ne hallgassanak el, ne temessenek el semmit” – kérte az apáca a bántalmazás drámai csapásával kapcsolatban, hozzátéve, hogy „a semmiféle visszaélésnek” kell jellemeznie a pásztor hangját. A püspök – folytatta Echeverri nővér – felkérést kap, hogy lealacsonyítsa magát, és azt suttogja közössége tagjainak: „Léteztek, fontosak vagytok”. Egy másik kérdés, amelyet érintett, az volt, hogy az egyházi hatalom ismerje a valóságot, amelyben működik. „Legyetek alázatosak, rendelkezzetek annak az alázatával, aki tanul” – mondta. Eljön az az idő is, „amikor elavultnak érzitek majd magatokat” – folytatta Gloria nővér. Mindazonáltal arra biztatta a püspököket, hogy „próbálják előmozdítani a hálózatokat, a kötelékeket és a kapcsolatokat”. Gloria nővér azzal zárta felszólalását, hogy visszatért a püspök, mint „testvér” fogalmához: „Senki sem akadályoz meg benneteket abban, hogy jobban szeressetek, mint mi. Szóval kezdjetek hozzá!”
A közösség körében
A negyedik meghívott előadó Routhier professzor volt, aki üzenetében a püspöknek, mint „testvér a testvérek közötti” természetére összpontosított. A püspökök funkciójáról szólva, a professzor szerint több kifejezés is használatos ezzel kapcsolatban, de ritkán szerepel a „vele”, a „benne” vagy a „között” szó (a keresztény népre utalva). A püspök pozíciója „tehát nagyon összetett. Azonban sohasem szakad el attól a közösségtől, amelynek a vezetője.” Routhier professzor szerint a Lumen gentium „először Isten népét mutatja be, majd ezután beszél a püspökökről”. Ilyennek kell lennie „az Egyház szerkezetének: egy gyülekezetnek, amelybe beillesztik a püspök alakját”. Amikor a püspök imádkozik, azt nem „a saját nevében”, hanem az egész gyülekezetet is magában foglalva teszi.
Az átláthatóság szükségessége
Végül Matteo Visioli professzor emelkedett szóra a nagy előadóban. Beszédében a „hatalom” fogalma állt a középpontban, a „rend” és a „joghatóság” dimenzióira bontva: az előbbi a szentségi cselekményekre, az utóbbi a kormányzási funkciókra utalt. Ennek a megkülönböztetésnek három következménye van, állította Visioli. „Az alkalmazandó doktrínán túl” fontos „úgy gondolni a szolgálatra, mint egy közös kormányzásra”. Következésképpen nem szabad „monarchikus” tendenciák felé hajlani annak ellenére, hogy „a rendek szentségének teljességével” ruházzák fel a püspököt.
Másodszor, a püspöknek „lehet és kell” átruházni a laikus hívők megfelelő tagjaira a „felelősségteljes feladatokat az egyház kormányzásában”. „Lehet és kell” – ismételte Visioli professzor. Hangsúlyozta, hogy a „hatalom” nem tarthatja vissza a püspököket attól, hogy „az átláthatóság logikájának megfelelően számoljanak el tetteikről”.
Kérdések a hallgatóság köréből
Ezután teret kapott a közönség is, hogy feltegye kérdéseit. Galli professzor felidézett egy könyvet, amelyet egy „ismeretlen ekkléziológus” írt 1940-ben Ecclesiologo in divenire [„A készülőben levő ekléziológia”] címmel, amely előrevetítette, hogy a Lumen gentium hogyan fog „előreláthatatlan és óriási következményekkel járni az egyház jövője szempontjából”. Az egyik pontosan a szinódus tapasztalata, amely a „kölcsönös meghallgatáson” alapul. Ebben az értelemben Galli professzor felhívta a figyelmet az „Isten és a mások meghallgatása közötti feszültség” jelenlétére. Ez egy olyan törés, aminek nem szabad léteznie. „Meg kell különböztetnünk az imában, a lelkiismeretünkben. Ebben az értelemben sok a tennivaló.” Galli utolsó példaként felidézte Ferenc pápa kettős szentté avatását: XXIII. János és II. János Pál esetét említve.
Átláthatónak lenni, visszalépni egy lépést
A fórum alkalmából, amikor a Vatikáni Média az „átláthatóságról” kérdezte Visioli professzort, kifejtette, hogy ezzel kapcsolatban két szempontot kell figyelembe venni: „Az egyik az, hogy elmondjuk, számot adunk arról, amit csinálunk, és a motivációkról, valamint a kormányzás választásait illetően is. A másik, rejtettebb szempont, amely véleményem szerint megérdemli, hogy újra felfedezzük, minden hívő joga és kötelessége, hogy a püspöktől vagy a vezetőktől számon kérje döntéseik okait.” „És ez nem azért van, hogy kivizsgálás alá vonják, vagy hogy kényelmetlen helyzetben érezze magát, hanem éppen ellenkezőleg, hogy eltávolítsuk a döntések meghozatalának magányától, amit egy püspök oly gyakran érez magával kapcsolatban” – magyarázta a professzor.
Ugyanebben a szellemben a pap rámutatott a „más püspökökkel való osztozásra és párbeszédre”, hogy a pásztor megértse, mikor kell delegálnia és mikor kell tenni egy lépést visszafelé. „A megkülönböztetés soha nem egyedül történik, ez a szinódus erre tanít bennünket, és ezért minden kérdést, ami a „mikor tehetem meg” aspektust illeti, a megkülönböztetés megfelelő fórumára kell elvinni, ami az egyházi szeretetközösségé: a püspökök a püspökök között, és a püspökök Isten népével” – mondta Visioli professzor. „A válasz – fejezte be reményteljes hangon – minden bizonnyal megérkezik.”