Pasolini atya: Kiszáradt csontok akarunk maradni, vagy megelevenedni az igaz életre?

Gedő Ágnes – Vatikán

Kedd délelőtti elmélkedés

A Biblia úgy írja le az ember történetét, mint az örök élet ígérete és a halál valósága közti feszültséget. Izrael hűségével és hűtlenségeivel megtestesíti ezt a harcot, örökké az ígéret földjét keresve. Szent Pál halálra váltként beszél az emberről (vö. 2Kor 6,9), létének ellentmondását fejezi ki. A próféták közül Ezékiel ezt az állapotot a kiszáradt csontok völgyével ábrázolja (Ez 37). Izrael olyan, mint egy szabad ég alatti temető, élettelen és reményvesztett. Isten megparancsolja a prófétának, hogy beszéljen a csontoknak, amelyek újra összeállnak, hús kerül rájuk, de élettelenek maradnak, amíg a Lélek rájuk nem fúj. Ez a látomás nem csak a száműzetésből való visszatérésre igaz, hanem az emberi létre is: gyakran anélkül létezünk, hogy valóban élnénk. Az elszáradt csontok az „első halált”, a belső halált jelképezik, ami a félelemben, a közönyösségben, a reményvesztettségben jelenik meg. Ez történt Ádámmal és Évával is a bűnbeesés után: testük élő volt, de elszakadt Istentől.

Az első halál a félelem és az önzés

Csak Isten Lelke adhatja vissza nekünk a hiteles életet. Mindazonáltal létezik egy „második halál” is, amit gyakran örök kárhozatként értelmeznek, de lehet a biológiai halálnak is tekinteni. Aki már túljutott az első halálon – vagyis a félelmen, az önzésen és a kontroll illúzióján – ijedtség nélkül néz szembe a második halállal. Assisi Szent Ferenc megénekli ezt a Naphimnuszban, amikor dicséri azt, aki Istenben elfogadja a halált.

Már most megkaphatjuk az örök életet

A Jelenések könyve megállapítja, hogy „aki győz, annak nem árt a második halál” (Jel 2,11). Aki a hitben és a reményben él, az anélkül halad át a halálon, hogy összetörne alatta. Ezékiel látomása arra tanít minket, hogy a feltámadás már most megkezdődik: Isten nem várja meg a halálunkat azért, hogy nekünk ajándékozza az örök életet, hanem már a jelenben felkínálja azt, ha befogadjuk az ő Lelkét. A valódi kérdés az: kiszáradt csontok akarunk maradni, vagy hagyjuk, hogy az igazi élet által megelevenedjünk?

Ötödik elmélkedés: az örök élet reménye

Kedd délutáni elmélkedésében a Pápai Ház szónoka a haldoklók vagy élők közötti választás kérdésével foglalkozott. Életünk igazi kihívása nem az, hogy átmenjünk a halálon, hanem hogy fölismerjük: az örök élet már itt kezdődik. Gyakran azzal áltatjuk magunkat, hogy csak kétféle ember létezik: élő és halott. János evangéliuma Lázár feltámasztásával megkérdőjelezi ezt a felfogást. Az igazi halottak nem azok, akik már nem lélegeznek többé, hanem azok, akiket megbénít a félelem, a szégyen és a kontroll. A pólyával körültekert, ezért minden mozdulatában korlátozott Lázár jelképez minket, mindannyiunkat, amikor hagyjuk, hogy az elvárások és merev sablonok megfojtsanak minket, elveszítve a kapcsolatot saját benső szabadságunkkal.

Valóban élünk? Bízva Krisztusban?

Márta és Mária testvérük halála láttán feltétlen hitüket fejezik ki: „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem” (Jn 11,20). Ez a mentalitás egy olyan Istenképet tükröz, akinek mindig közbe kellene lépnie, hogy megmentsen minket a fájdalomtól. De Jézus nem azért jött, hogy kiiktassa a szenvedést, hanem hogy átalakítsa azt: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25). Az igazi kérdés tehát nem az, hogy meghalunk-e, hanem hogy valóban élünk-e már, bízva Krisztusban és az ő szavában.

Isten azt akarja, hogy valóban élők legyünk

Ez a kihívás jelenik meg a vérfolyásos asszony történetében is. A tizenkét éve beteg asszony meg meri érinteni Jézus köpenyét, hogy a gyógyulást keresse (Mk 5,25-34). Az ő állapota az egész emberiséget jelképezi: gyógyírt keresünk, életet keresünk, de gyakran téves bálványokra bízzuk magunkat, melyek kiüresítenek minket. Csak a Krisztussal való kapcsolat hozhatja el a valódi gyógyulást, ami nemcsak testi, hanem benső gyógyulás: a ráhagyatkozás és az elfogadottság érzésének képessége. Jézus azt mondja neki: „Leányom, hited meggyógyított” (Mk 5,34), megmutatva, hogy az üdvösség nem Isten külső beavatkozása, hanem abban a képességben fejeződik ki, hogy meg tudunk nyílni jelenléte előtt. Ugyanez igaz a gyónásra és minden kiengesztelődési tapasztalásra. Nem elég egy formális cselekedet, szükséges, hogy szívünk újra fölfedezze a bizalmat egy olyan Istenben, aki azt akarja, hogy mind valóban élők legyünk.

Válasszuk most az örök életet!

Lázár jele és a vérfolyásos asszony gyógyulása egy gyökeres kérdést tesz föl nekünk: haldoklók vagyunk, akik a véget várják, vagy élők, akik már elkezdték megtapasztalni a feltámadást? Az örök élet nem csupán egy jövőbeli jutalom, hanem olyan valóság, amit már most választhatunk, szabadon, reménnyel és Istenben bízva, aki a teljességre hív minket – zárta kedd délutáni nagyböjti elmélkedését a Pápai Ház szónoka.