Egy koronavírusból meggyógyult olasz pap tanúságtétele

Vertse Márta / Fabio Colagrande - Vatikán

Tanuljunk a szenvedésből, az újrakezdéskor pedig legyünk tudatában annak, hogy a tudomány nem tévedhetetlen, a testvéri kapcsolatok nélkülözhetetlenek, és a globalizáció ellentmondásokat rejt magában. Ezeket a témákat érintette a nápolyi származású, de a világjárvány egyik gócpontjában, Bergamóban élő Chiodi atya az olasz műsor szerkesztőjével folytatott telefonbeszélgetésben. Feltárta, hogy milyen a teljes magány érzése, hálás köszönetét fejezte ki az egészségügyi dolgozóknak és szólt a hit szerepéről, amely elkísér bennünket a fájdalom óráiban.

Radikális kérdés: hol vannak az Istenbe vetett hit előnyei?

A Covid-19 betegség tapasztalata felejthetetlen nyomokat hagy, mindenekelőtt a gyógykezelés helyszínei miatt – kezdte vallomását Chiodi atya, felidézve a fertőző betegségekre szakosodott római Spallanzani kórházat, a főorvost, az összes ápolót és egészségügyi dolgozót, a takarító személyzetet, akiket mind csak maszkon keresztül látott. Felejthetetlen időszakról van szó, mert ez a megpróbáltatás, a radikális magány nehéz ideje. Ez a betegség azonnal karanténba kényszerít: teljesen magadra maradsz, csak ápolód kísér el ebben a nehéz helyzetben. Ez a betegség kitesz a halál veszélyének és soha nem tudhatod, hogy mikor gyógyulsz meg, egyáltalán meggyógyulsz-e valaha. A megpróbáltatás az állandó váltakozásban áll, hullámvölgyek és emelkedők váltják egymást, egyszer fent, máskor lent, homály és fény, olyan, mint egy villogó lámpa. És a legradikálisabb kérdés éppen az Istenbe vetett hitet érinti. Hol vannak a hit előnyei? A betegség rákényszerít, hogy szembesülj a halállal, és eléd állítja az élet nagy kérdéseit.

Tehát olyan tapasztalatról van szó, ami válságba sodorja a hitet?

– tette fel a kérdést munkatársunk. Válaszában Maurizio Chiodi atya, erkölcsteológus utalt rá, hogy a válság, a görög eredetű krízis szó azt a pillanatot fejezi ki, amikor kénytelenek vagyunk dönteni, döntésünk tárgyát megítélni. És ez a betegség, a többihez képest talán sajátos módon azt kéri, hogy bízzunk. Az Istenre való hagyatkozás soha nem magától értetődő. Azért sem, mert a hit nem old meg minden problémát, minden elméleti kérdést. A hit választás eredménye, amely elvezet egy útra és támaszt nyújt a megpróbáltatásokban. Ebben az értelemben lehetővé teszi, hogy ne elmenekülj a válság elől, hanem áthaladj rajta.  

Lehet-e húsvéti olvasata ennek a személyes tapasztalatnak?

– hangzott a következő kérdés. A Zsidókhoz írt levél ötödik fejezetének nyolcadik sora mondja Jézusról: „Annak ellenére, hogy (Isten) Fia volt, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet” (Zsid 5,8) – válaszolt a Szentírás szavaival a Pápai Életvédő Akadémia erkölcsteológusa. A Covid-19 betegséget Húsvét fényében lehet úgy tekinteni, mint egyfajta felhívást, hogy tanuljunk ebből a szenvedésből: ne feledjük el, ne tegyük félre, mintha nem történt volna meg, mintha bezártunk volna egy zárójelet, hogy újrakezdjük mindazt, amit korábban csináltunk. Ez azt jelenti, hogy emlékeznünk kell a kapott jóra és a rosszra, amin keresztülmentünk, amit elszenvedtünk. Végül is ez Jézus Húsvétja, Jézus meghal és hagyja, hogy a szenvedés megtanítsa és azon a ponton megnyílik az Isten ajándékából születő túllépés reménye, a Húsvéton túli élet.

Auschwitz után az ember megkérdezte: hol volt Isten? 

Ma, a világjárvány idején szintén természetes lenne feltenni ugyanezt a kérdést – jegyezte meg a telefonbeszélgetésben munkatársunk.

Chiodi atya szerint fontos tisztázni, hogy melyik Istenről beszélünk. Isten nem az, aki kiküszöböl minden bajt. Lényegében ezt a kérdést teszi fel Jóbnak felesége: „Hol van a te Istened?” Te, aki annyira bíztál benne, most nézd meg, hová jutottál. Jób harcba kezd Istennel, párbeszédet folytat vele, tiltakozik, kérdéseket tesz fel. Eljut egészen odáig, hogy vádolja, hogy felelősségre vonja Istent. Olyan, mintha Jób azt mondaná nekünk, hogy a fájdalom, a mi esetünkben a Covid-19, valóban felteszi a radikális kérdést: miért létezik a fájdalom? És ez a kérdés maga után vonja a hit kérdését: megbízható-e ez az Isten? Végül Isten válaszol Jóbnak, úgy, hogy ő tesz fel neki kérdéseket. Megkéri, hogy emelje fel tekintetét és vessen pillantást a világra: nézze meg elbűvölő szépségeit és azt is, ami nyugtalanságot okoz. Jób ekkor szájára  teszi kezét, megérti, hogy hallgatnia kellett volna – magyarázta Chiodi atya, majd hozzátette: „Azt hiszem, hogy Isten Jóbnak adott meglepő válasza Jézus válasza”. Isten válasza a fájdalomra és a halálra az a test a kereszten, Jézus teste, aki Isten. Egy Isten, aki velünk és értünk szenved, a végsőkig szeret és Húsvétkor megnyitja a remény világosságát.

Ferenc pápa megállapította, hogy a jelenlegi megpróbáltatás felszínre hozta törékenységünket. Ennek tudata vajon lehet egy kiindulási pont?

Erre a kérdésre adott válaszában Chiodi atya a nyugati társadalmak három mítoszát sorolta fel, amelyeket ez a világjárvány válságba juttatott. Az első a technika és a tudomány legyőzhetetlen hatalma. A tudomány ebben az esetben nem volt képes rá, hogy megvédjen bennünket. A műszaki-tudományos ismeretek rendíthetetlenségének mítoszán túl válságba került egy másik elmélet is, amely széles körben elterjedt kultúránkban: mégpedig az egoizmus, az, hogy az „én” elég önmagának. Ez a betegség azonban hatékonyan megmutatja a másokhoz fűződő kapcsolataink jelentőségét. Amikor megfertőződünk, amikor mások gondoznak bennünket, amikor szenvedünk magányunkban. Végül a harmadik mítosz a globalizációt érinti, ez a pandémia felfedte kétértelműségét. Olyan távolinak tűnt a Kínából kiindult vírus, csak akkor fedeztük fel, amikor már egy ideje beszivárgott közénk, mint egy láthatatlan ellenség. Pontosan ez lehetne a kiinduló pont: ne felejtsük el ezt a törékenységünket, hagyjuk, mint Jézus, hogy tanuljunk a szenvedésből.

Az egyház is megújultan kerülhet ki ebből a válságból?

– hangzott az utolsó kérdés. Maurizio Chiodi atya, erkölcsteológus, a Pápai Életvédő Akadémia tagja a következő gondolatokkal zárt a Vatikáni Rádiónak adott interjúját: „A tevékeny szeretet alapelve az a tanúságtétel, amit mi, keresztények adhatunk a törékenységnek ebben az olyan nagyon nehéz időszakában. Vagyis mutassuk meg, milyen ereje van a közöttünk lévő kapcsolatoknak, mennyire vagyunk képesek, hogy megbocsássunk egymásnak, hogy túllépjünk a konfliktusokon, hogy kölcsönösen gondját viseljük egymásnak. Ezen az úton haladjunk mint egyház és mint civil társadalom. Túl kell jutnunk az énközpontú nézeten, miszerint mindnyájan képesek vagyunk egyedül megoldani a nehézségeket. Szerezzük vissza a köztünk lévő kapcsolatok erősségét, hiszen lényegében ez az, amit  Jézus kér a keresztény közösségtől: szeressétek egymást, azért és ahogy én szerettelek titeket”.