Kérdések – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 15. vasárnapra

Ugyanakkor a beszélgetés hátterében feszülő kérdések is figyelemre méltóak. Jó válasz ugyanis csak jó kérdésre adható. A tudományok fejlődésének egyik hajtóereje is az eredeti módon való kérdezés. Csak a kényelmességünket szolgáló konyhafilozófiánk jellemzője az, ha kész válaszainkhoz keresünk frappáns kérdéseket. Fodor Ákos Zenbeszéd című haikuja ezzel szemben az őszinteség felé terel bennünket.   

Hogyan adhatnék

választ, mikor a kérdést

is csak keresem?

Martin Heidegger is hevesen bírálta azokat a filozófiai és teológiai irányzatokat, amelyek előbb tudják a választ, mint a kérdést. A jezsuita novíciusból lett német filozófus szerint az európai gondolkodás a legfontosabb kérdést tévesztette szem elől. Úgy gondolta, hogy az ember a létezőkre irányuló kérdések és válaszok sűrűjében elfelejtette a létre vonatkozó kérdést. Ez vezetett aztán a létfelejtéshez majd a nihilizmushoz. Ezt leküzdendő jutott arra a következtetésre, hogy az ember: kérdés. Lényegileg kérdés, csak kérdés és sohasem válasz.

Igen ám, de csak akkor kérdez valaki őszintén, ha vállalja a válaszok kockázatát is. Hogyan maradhatna igazi filozófus az, aki csak kérdez, de valójában elzárkózik az életvitele megváltoztatására késztető vagy komoly elköteleződést kívánó válaszok elől?

A törvénytudó és Jézus is kérdéseket intéznek egymáshoz. Párbeszédük hátterében egyszerre sejlik fel radikális megtérésre szoruló emberi gondolkodásmódunk és a Mester zseniális pedagógiája.

Szent Lukács egy pszichológus éleslátásával tárja elénk mindjárt az első kérdés két rétegét is. Verbális szinten, a szavak világában az örök élet elnyerésének módjáról szól a nyájas kérdés. A mélyebb, egzisztenciális szférában azonban ez csak próbatétel, a régi fordítás szerint „megkísértés”. Nyilvánvaló válik így, hogy még a tartalmilag legkifogástalanabb és legjámborabb kérdés felszíne alatt is rejtőzhet álságos és csalárd szándék.

Jézus ezért nem is közvetlenül felel, hanem visszakérdez. Ezzel bölcsen kikerüli az okoskodó kérdező mindenféle kelepcéjét és átveszi a kezdeményezést. A leckéztetni szándékozó nagyokos hirtelen a vizsgázó helyzetébe kerül. „Mi van megírva erről a törvényben? Hogyan olvasod?” Az Isten- és emberszeretet főparancsaival voltaképpen a saját kérdésére kell válaszolnia. „Helyesen feleltél! – mondja neki Jézus. „Tedd ezt, és élni fogsz.”

A Mester tömör válasza persze beszédesebb, mint gondolnánk. A helyes feleltre építve egyéni, konkrét és azonnali feladatot ad a törvénytudónak. A szeretet egyetemes törvénye ugyanis mindig személyes megvalósítást követel. Az elméleti igazság gyakorlati feladatot jelent. Az eredetileg csak a távoli jövőre, az örök életre irányuló kérdés pedig jelenbeli, vagyis azonnali végrehajtást kíván. Szeresd Istent meg a felebarátodat és élni fogsz! Még pontosabban, csak akkor élsz igazán itt a földön, meg a halál után is, ha mostantól szeretetben élsz.

A kérdezz-felelek második menetének újabb felvetése már nem burkolt próbatétel, hanem a tudós önigazolási kísérlete. A személyes szeretet azonnali és mindenki felé kötelező gyakorlásával kapcsolatban az utolsó menekülési útvonal az embertárs fogalmával kapcsolatos bizonytalanság. „De ki az én felebarátom?” Vagyis kit, kiket kell szeretnem?

A hegyi beszédben Jézus a régieknek szóló mondásként utal a közfelfogására. „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet” (Mt 5,43). Egy ilyen összefüggésben persze az ellenség nem felebarát. Jézus nem is az elvont fogalmat terjeszti ki az ellenségre, hanem a mennyei Atyához való hasonlóságból vezeti le a mindenkire kiterjedő szeretet nagyvonalúságát sőt, kötelességét. Ezért nem elég a vámosokhoz és a pogányokhoz hasonlóan csak viszonozni a szeretetet és a köszöntést. Hanem a mindenkihez egyformán jóságos Isten tökéletességét utánozva kell szeretni még az ellenségeinket is (vö.: Mt 5,43-48).

A törvénytudó önigazolást kereső második kérdésre Jézus először egy történettel válaszol. Itt sem a szeretet vagy a felebarát elvont fogalmát alkalmazza egy egyedi esetre, hanem egy kifosztott, véresre vert és félholtan az útszélen hagyott embert állít elénk. Az arra járó pap és a levita is észreveszik, mégis tovább mennek. Csak a szamaritánusnak esik meg rajta a szíve és ő segít neki. Jézus kérdése pontosan így hangzik. Ki lett a felebarátja annak, aki bajba jutott?

Az első kérdéskörben azt tudtuk meg a szeretetről, hogy ennek egyetemes törvénye személyes követelményeket támaszt. Elmélete csak a gyakorlatba ültetve ér valamit. A távoli jövő helyett pedig azonnali feladatként jelentkezik. A kérdések második fordulója is a szeretetről tanít. Csak itt a szükséget szenvedő felebarát és az önzetlenül segítő ember perspektívájából látunk.

Kérdezzük csak meg őszintén magunktól, hogy bajbajutottakként lenne-e erőnk megtagadni a rajtunk segítő „akárkitől” a felebarát méltóságát? Aztán azzal a kérdéssel barátkozzunk, hogy nem következik-e ebből számunkra valami, ami a viselkedésünk megváltoztatására ösztönöz bennünket?