Túl késő – Janka Ferenc atya elmélkedés az évközi 26. vasárnapra

Izrael hitének fejlődése során is eleinte a Teremtő és Gondviselő földi igazságszolgáltatására figyeltek. Az igaz embernek jó sora van, mert az Isten megáldja. A bűnösök pedig saját gaztetteik következményei miatt szenvednek és pusztulnak el.

Ez az egyszerű elgondolás azonban egyre gyakrabban ütközött a hétköznapi tapasztalattal. Egyre kínzóbb kérdésként merült fel a törvényszegők szerencséje és az igazak szenvedése. Jób könyve már cáfolja azt az egyszerű elgondolást, miszerint minden veszteség és fájdalom a bűnök büntetése lenne. Jób ártatlan. Életéből azt tanuljuk meg, hogy az ember nem kérheti számon Istenen saját sorsának minden részletét. A gazdag áldással záródó történet azonban még evilági keretek között mozog.

A feltámadás és az örök élet hitének kibontakozásával a halál utáni jutalmazás és büntetés lehetősége kerül előtérbe. Valóban, keresztény hitünk egyik alappillére a feltámadt Krisztussal találkozó tanítványok tapasztalata. Nem véletlenül írja Szent Pál: „Ha Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1 Kor 15,14).

Ugyanakkor megrövidítené Krisztus életének és evangéliumának gazdagságát az, aki a szolgáló szeretet számos földi lehetőségét teljesen figyelmen kívül hagyva csak arra fókuszálna, hogy a halál után az örök élet jutalmát elnyerje. Az ateista valláskritikusok legalapvetőbb vádja a kereszténységgel szemben éppen az volt, hogy szerintük a hívők a túlvilági remény ópiumával kábították magukat, ahelyett, hogy a földi igazságtalanságok megszüntetésén fáradoztak volna.

Az istentelen ideológiák, a nácizmus és a kommunizmus embertelenségére és emberek tízmillióit elpusztító kegyetlenségére a huszadik század történelme tragikus tényekkel szolgál. Az ember bűne miatt elhomályosult értelme és rosszra hajló akarata minden társadalmi berendezkedésben realitás marad. Az igazságtalan struktúrák pedig a szívek megtérése nélkül újra termelődnek.

Az evangéliumból ezzel szemben változatlan szelídséggel sugárzik az istenszereteten alapuló felebaráti szeretet sürgető parancsa: „Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek. „Amit egynek nem tettetek meg a legkisebb testvéreim közül, nekem nem tettétek meg” (Mt 25,40; 45). Egyetlen egy filozófiában vagy vallásban sem jön ilyen közel hozzánk a valóság végső teljessége, az Isten, hogy a legközelebbi és legkisebb felebarátban is vele találkozhatunk. Neki tehetünk, sőt kell tennünk olyan szolgálatot, amin az örök üdvösségünk is múlik.

Éppen erre a lehetőségre hívja fel a figyelmünket a névtelen gazdag, és az Isten által ismert, névvel, vagyis szegénysége ellenére személyi méltósággal rendelkező ember. Pontosabban a lehetőség elmulasztásának drámájára.

A példabeszéd bevezető sorai meglehetős rövidséggel mutatják be a gazdag fényűző életét és a Lázár nyomorát. Ennek egyik markáns mozzanata, hogy a dőzsölő észre sem veszi a háza kapuja előtt fekvő, fekélyekkel teli koldust.

A történet azonban a két főszereplő halálával éles fordulatot vesz. A korábban dúskáló iszonyúan gyötrődik a pokol lángjai között. A szerencsétlen Lázárt pedig Isten angyalai Ábrahám örömébe vitték.

Aligha lenne helyénvaló, ha a példabeszédet a pokol és a mennyország pontos leírásaként gondolnánk el. A Szentírás halál utáni életről szóló tanításának lényege nem az, hogy a kíváncsiságunkat részletekbe menő eligazításokkal kielégítse, hanem az, hogy helyes döntést hozzunk a jelenben. Nem azért, mintha nem hinnénk, hogy van élet a halál után, hanem azért, mert a feladatunk most az, hogy halál előtti életünk Isten szándéka szerinti legyen.  

Elgondolkodtató a szenvedése enyhítéséért folyamodó gazdag kérése. Meg is lep bennünket, hogy az Isten végtelen irgalmáról tanító Jézus példázatában miért ne viszonozhatná jóval az üdvözült Lázár a gazdag korábbi közönyét. Minden bizonnyal azért, mert itt nem a kérés visszautasítása a hangsúlyos, hanem a teljesítésének a lehetetlensége. A nagy „köz”, az Isten irgalmas szeretetét végérvényesen és visszavonhatatlanul elfogadók és visszautasítók közötti áthidalhatatlan távolságra figyelmeztet bennünket. Beleértve a földi életünk során bennünket is megkísértő pokoli közöny veszélyét. A testvéreit a kínoktól megkímélni akaró gazdag szeretete is megérinthetne bennünket, ha nem értenénk, hogy itt megint nem Isten könyörületének hiányáról van szó, hanem arról a lehetőségről, hogy ha valaki a halálból feltámad, annak sem feltétlenül hisznek.

A fordulatos történet a figyelmünket és a hitünket akarja felébreszteni. Mégpedig most azonnal. Mert egy kiáltóan igazságtalan helyzetben megmutatkozó közöny bemutatása minden kor mindenféle igazságtalan helyzetével szembeni tartós és élethosszig tartó közöny veszélyére figyelmeztet. Aztán azt érteti meg velünk, hogy a szeretetre és az irgalomra kínálkozó lehetőségek végesek és a változás, változtatás lehetősége végérvényesen elszalasztható. Végül pedig a hit kikényszeríthetetlenségével kapcsolatos felelősségünkre emlékeztet.

Annál szebb, hogy Krisztus feltámadásával Isten még mintegy utolsó utáni eséllyel hív bennünket az üdvösségre, hogy ennek lehetősége senki számára ne legyen túl késő.