A fagyos Duna zarándok kanonokja 500 éves sírjánál, aki pátriára lelt Rómában is

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán     

A római Penitenciáriusok, az egykori pápai gyóntatók utcájából, ahol lakom – magam is mint „penitenciárius” – igyekszem csütörtök délelőtt a nagy „elődhöz”, a napra pontosan 500 évvel ezelőtt elhunyt Lászai János kanonok síremlékéhez a Santo Stefano Rotondo bazilikába.  

Ötszáz éven át e mívesen faragott márványlap alatt nyugodott annak a teste, aki maga is a „jeges Duna mellől” érkezett zarándokként az Örök Városba. A sírlap keretén fut a latin írás és római számok tudatják, hogy 1523. augusztus 17-én „obiit”, hunyt el az Úrban.   

A Gondviselés bravúros csodája, hogy a ferragosto „lakatos csendjében” mégiscsak feltárult a kapu és megállhattunk Vertse Márta rádiós munkatársammal együtt a kanonok úr sírjánál.

Üres és csendes a kerektemplom, évezredes béke lakja töretlenül és így kezdődik a rózsafüzéres köszönetünk a nagy Viator, a Szentföldet kétszer is megjárt erdélyi kanonok emlékére. Noha csak ketten vagyunk, mégis magunk mellé vesszük a kanonok úr szűkebb hazáját, Transilvania-Erdélyt és a tágabb Pannónia-Magyarországot, ahogy sírfeliratában egészen pontosan megadja hovatartozását: Erdélyföld és Magyarhon, majd végül a mindenki otthona Róma.

Ez a rózsafüzér igazán tágra sikeredik, belefoglalja ötszáz év magyarjait, akik ide zarándokoltak, e római magyar szentélybe, hogy megmerítkezzenek a kerektemplom lelkületében, mely máig frissen és hitelesen idézi Róma első keresztény századainak a hitét.

Bennem személyes emlék is fölbukkan, hiszen az 1982. július 4-én Mátraverebély-Szentkúton történt papszentelésem után első diák-kápláni szolgálatom ideköt: visszatérve a római Német-Magyar kollégiumba tanulmányaim befejezésére, ősztől kezdve egy éven ide jártam naponta misézni a bazilika kolostorában lakó nővéreknek. Naponta elhaladtam a Santa Maria Maggiore bazilika és a Lateráni székesegyház mellett, hogy aztán a Coelius-dombon álló Szent István kerettemplomban mondjam „végtelenített újmiséimet”. A reggel hét órai szentmise után gyalog indultam útnak a Colosseum mellett, át a Forum Romanum-on, egészen a Gergely egyetemig. Nem csoda, hogy hexameteres epitáfium nélkül e Városban úgy otthon voltam benne – s vagyok most is –, mint ötszáz évvel ezelőtt Lászai kanonok úr.          

Az imában külön fölemlítjük Tiszteletreméltó Mindszenty József bíboros nevét, aki a kerektemplom évszázados és sokszoros magyar vonatkozásai miatt választotta 1946-ban római címtemplomául a Santo Stefano Rotondo bazilikát. De ő is inkább csak hazajött oda, ahol egyébként is otthon volt.                       

Nemzeti színű szalaggal díszített virágot helyezünk a márványlap fejéhez, melyen Lászai prelátus lehunyt szemű arcát szemlélhetjük. Vánkosra hajtja fejét, melyen jobbról és balról a Sánkfalviak címerét három nyílvesszőt markoló páncélos kéz jelzi. Gyönyörű redős talárisa így fektében is súlyosan zuhan és mutatja emberi méltóságát. Két kezét a testén összefogja, hasonlít nekem a Torinói Lepel Krisztusához, akit egész életében szolgált.

Minthogy életrajz nem maradt fenn róla, így csak töredékekből lehet összerakni élete főbb mozzanatait. 1448-ban született az erdélyi „Lazo” nevű faluban. Ahogy a vánkos-címere mutatja, a Gömör-megyei Sánkfalviakkal állt rokoni kapcsolatban és rajtuk keresztül a Vitéz és Geréb családokkal is. Az atyafi Sánkfalvi Antal nyitrai püspök a Mátyás király és Vitéz János esztergomi érsek által 1465-ben alapított pozsonyi Academia Istropolitana egyik vezetője volt, így vélhető, hogy az erdélyi rokon kispap a pozsonyi „Dunaváros Egyetem” hallgatója volt. Egyik barátja, egy német domonkos szerzetes írásaiból arra is következtethetünk, hogy Lászai Bolognában is tanult, melynek ősi egyeteme a magyar diákok hagyományos Alma Matere volt. A szintén rokon Geréb László erdélyi püspök hívta a fiatal Lászait Gyulafehérvárra tanítani majd kanonokká nevezte ki. Itáliában szerzett német barátja szentföldi zarándokútra hívta őt, aki az 1500-as években Rómába zarándokolt, innét hazatérve Gyulafehérvárra az ottani székesegyház egyik bejárati oszlopos kapuelőterét alakíttatta át kápolnává saját pénzén.

Lazo, Gyulafehérvár, Pozsony, Bologna, Róma, Szentföld és végül marad mindennek a foglalataként ismét Róma. Nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen a XV. század másik felének Hunyadi Magyarországa szoros lépésben követi a humanista és reneszánsz Itáliát. Lászai prelátus egyszerre teológus, spirituális és művelt literátus, aki maga is versel. Ismeri az antik szerzőket és tudja, hogy mit tartottak az idők folyamán az Urbs-ról. Róma társadalmi-jogi-kulturális univerzalitását Ciceró, Tacitus és Seneca nyomán a III. század így összegezte: „Roma communis nostra patria est” – „Róma mindnyájunk közös hazája”. Ehhez a politikai univerzalitáshoz társul később Róma „katolikus”, vagyis „egész szerint való spirituális univerzalizmusa”. A kettőt már együtt tanították Bolognában és Pozsonyban is és mindezt a világjáró Lászai prelátus a helyszínen, az Örök Városban meg is tapasztalta. Kései földije, Tamási Áron vallja: azért teremtettünk itt a földön, hogy valahol „otthon legyünk benne” és ez a Pátria, a Haza. Éli és tartja ezt a kanonok úr, csak éppen kibővíti egy csodálatos latin sorban: Roma est patria omnium fuitque – Róma mindnyájunk hazája.

Maga szerkesztette veretes sírversében a Dunát Janus Pannonius nyomán Isternek szólítja, és kabátként ráölti gyulafehérvári gelidus-jeges szelű tapasztalatát, mi magyarok pedig vele együtt valljuk: mindannyian a jeges Duna mellől jöttünk ide, hogy otthonra leljünk, akár zarándokként csak pár napra, vagy – teszem azt – penitenciáriusként akár évtizedekre is.

Végül hadd szólaljon meg a többször is felemlített sírvers latinul:

„Natum quod gelidum vides ad Istrum / Romana tegier viator urna / Non mirabere si extimabis illud / Quod Roma est patria omnium fuitque.”

Ennek legismertebb magyar fordítása így hangzik:

„Vándor, ha látod, hogy az, ki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen, ne csodálkozz: Róma mindannyiunk hazája”.

Csekefalvi (Cs.) Szabó László a Római muzsika kötetében így magyarítja pontosabban és kereken:

„Vándor, ha  meglátod, hogy római sír / Födi azt, aki a hideg Dunánál született / Nem fogsz csodálkozni, ha meggondolod, / Hogy közös hazánk volt Róma, és az is marad.”

Ez a fordítás pontosan visszaadja a sírvers tegier archaikus latin befedni igéjét, melynek származéka a tectum, a tető.   

Ez a szó ragadja meg 1911-ben az ide látogató Ady Endrét, amint a Santo Stefano Rotondóban megáll a transilvániai Lászai síremlék előtt és megütött élménye visszhangot vet a Nyárdélutáni Hold Rómában című versében.

Sanditva száll Rómára

Fecske-raj-követséggel

Vigyorog vigan széjjel

Nyárdélutáni Hold.

Nagy kékség és pirosság

Most ujból-ujból hozzák

Régből azt, ami volt.

Szent mezők pára-fátylat,

Hegyek álom-szint váltnak

Diadalok s romok,

Nap s Hold közé beszőve,

Hanyattan az Időbe

Róma sürög-forog.

Óh, gyönyörü örökség,

Változó, ős, szent község,

Urbs, te feledtető,

Az én-élet poklából

Lelkem-testem kilábol,

Te, szent védő tető.

Ismétlem önkéntelenül is az ihletett szavakat, a sajátjaimba fűzve:

Ott vagyok hon s maradok meg benne,

hol szelíd szent védő tető borul rám melegen.    

A bazilika bejáratánál márványtábla emlékeztet a múltra és a jelenre:                                     

A Santo Stefano Rotondo templomot a magyarok a 15. század óta nemzeti templomként tisztelik. 1457-től 1579-ig a magyar pálos rend, 1579-80-ban a Római Magyar Kollégium, 1580-tól a Római Német-Magyar Kollégium templomaként működik. A falai között végső nyughelyet találó Lászai János római magyar gyóntató (†1523) sírkövének epigrammája fél évezrede hirdeti, hogy Róma mindannyiunk közös hazája. 1946 és 1975 között a kommunista diktatúrával bátran szembeszálló Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek tituláris temploma volt. E táblát Magyarország kormánya állíttatta 2016-ban Mindszenty József bíboros címtemploma birtokbavételének 70. és a Magyar Forradalom 60. évfordulóján.