Önátadás: Sajgó Balázs atya elmélkedése Úrnapjára
Valahol olvastam, hogy az egyik virágvasárnapi Passióban nagyon érdekesen fejezték be Jézus szenvedéstörténetének bemutatását: amikor Jézust levették a keresztről és bevitték a sírba, sötétség és csend lett pár percig. A nézők azt hitték vége van a bemutatásnak, ám ekkor következett a meglepetés: kivilágították a színpadot és Jézus sírjából emberek kezdtek kijönni egymás után. Számomra megrázó jelenet hatalmas üzenettel: a búzaszem elhalt és ez a halál sok termést hozott. Az Egyből Sok lett.
A búzaszemnek el kell halnia, ha nem akar egymaga maradni és magányában elpusztulni. Az elpusztulás és az elhalás ugyanis két különböző dolog. Aki magában marad és önmagának él, nem meghal, hanem már életében elindul a pusztulás útján. Nem megéli az életet, hanem „leéli” azt. Akinek pedig van bátorsága kilépni önmagából, „meghal önmagának” ugyan, de tovább él.
Jézus is nagyon megrendül emberi természetében, amikor tudatosul benne, hogy meg kell halnia. Ez természetes emberi reakció, de utána rögtön meg is hozza a döntést, amikor kimondja: ezért az óráért jött (vö. Jn 12,27), vagyis most válik teljessé küldetése. Eddig is küldetésének élt, mert naponta „meghalt önmagának”, másokért élt. Azért tudja könnyebben átadni magát a fizikai halálnak, mert értelmet ad annak – s így életének is, amelyet végig önátadásban élt meg, Istennel való teljes egységében!
Ha csak magamnak élek és nem halok el, mint a búzamag, elpusztulok. Ha Istenért élek és másoknak is így adom oda magamat szeretetben, akkor csak szimplán meghalok önző énemnek. Többször is.
A tanítványság útján először látni akarom Jézust, figyelni az Ő életét, amelyet Ő elénk élt. Sokáig azonban nem nézhetem mindezt távolról, mert akkor egyedül maradok: vagy átadom magam Neki, tehát „meghalok önmagamnak”, hogy Vele és Őbenne éljek vagy pedig „élő halottként” élek e világban, üres tekintettel, szomorúan, megkeseredve.
Az önátadás sokszor szenvedéssel jár, mert el kell engednem makacsságomat, hiszen Isten akarata sokszor más, mint az enyém. Ha engedek Neki, engedelmes vagyok Neki, megenyhül keménynyakúságom, mert beleteszem saját nyakam Isten édes igájába.
Engedni, átengedni magam az isteni akaratnak - vagyis engedelmeskedni nem könnyű. Beszélni könnyebb róla - nekem is, de hát úton vagyunk és ha Jézus mutatja az utat, akkor segít abban is, hogy odaadjam magam egészen Istennek és így szétosszam magam.
Így válhatok én is táplálékká mások számára, hiszen ekkor már nem önmagamat adom, hanem a bennem élő Krisztust osztom szét.
Úrnapja főünnepének és az ünnep titkának ez az alapja: az Úr megtöri a kenyeret, belemondja és beleteremti magát az anyagba Szentlelke által, amelyet aztán magunkhoz véve és elfogyasztva ugyanazon Szentlélek átalakító ereje átjár és formál az Ő képére és hasonlóságára.
Így esszük Őt: testét és vérét, magunkba engedjük isteni életét, hogy alakítson és formáljon az Ő akarata szerint. Így az isteni élet bennünk is áramlik, szétárad bennünk és átárad másokra is, s így leszünk mindannyian az Ő Teste.
Ha az Ő testét esszük, isteni ereje árad lelkünkbe. Krisztus bennünk is jelenlévővé, láthatóvá válik.
Ha pedig jelenvalóvá válik bennem egyénként, akkor ezek az egyének találkoznak egymással és egy közösségben élnek. Így nyilvánul ki, „manifesztálódik” a Krisztusi Test.
Mert Testét és Vérét magunkhoz vesszük – TestVérekké válunk az Úrban. Őáltala, Ővele és Őbenne!