Gondviselés: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 15. vasárnapra

Nagy szárazság idején történt. A falu papja kihirdeti a híveknek, jövő vasárnap úgy készüljenek a szentmisére, hogy sokkal több időt szánnak imára, amelyben kérik: adjon végre esőt az Isten.

Következő vasárnap sokan mennek a templomba, még mindig tűző napsütésben. Észrevesznek egy gyereket, akinél esernyő van. Nem értik, miért cipeli magával ebben a napsütésben, ezért néhányan rá is kérdeznek: miért cipeled magaddal azt az esőernyőt? Mire a gyerek így válaszol: hát nem ma imádkozunk esőért? Hazafelé biztos szükség lesz rá...

A gyermeki hit komolyan veszi az imádságra való felszólítást, hiszen bízik a Gondviselésben.

Amikor Jézus elküldi tanítványait kettesével, meghagyja nekik, hogy csak a szükségeset vigyék magukkal (Mk 6,8.) Teszi ezt azért, hogy időben tudatossá váljon számukra is: birtokolni nem ugyanaz, mint lenni. Jézus itt nem arról beszél, hogy ne dolgozzunk a szükségesért, hanem arról, hogy ne féljünk a fölösleges elveszítésétől.

Mindannyian ismerünk legalább egy családot, akik eltávolodtak az évek folyamán egymástól. Miközben az anyagi biztonságot teremtették meg maguknak, elveszítették a legszükségesebbet: egymást!

Úgy dolgozni a szükségesért, hogy közben ne veszítsük el a legfontosabb értékeket, hogy az értékek ne „degradálódjanak” érdekké. Milyen jó lenne, ha érdekképviseleteink értékképviseletté „fejlődnének” vissza. Ha például az időt, az egyik legnagyobb értékünket egymásra költenénk újra, egymással töltenénk el. Hogy teljesebb legyen az időnk, betelt időt és ne elmúlt időt éljünk. Így lehetnénk ajándékká egymás számára!

Nemcsak birtokolni, hanem lenni, jelen lenni – Isten számára és egymás számára is.

A kettesével szétküldött tanítványok azt is megtanulják Mesterüktől, hogy nincsenek értékesebb dolgok az életben, mint az őszinte találkozások.

Amikor tényleg igazi találkozásokban van részem, akkor az felejthetetlen élménnyé válik, és abból gazdagodom igazán. Lényem, emberségem gazdagodik.

Így rádöbbenhetek arra is, hogy önmagam számára is ajándék vagyok és lehetek.

Mindezt a csendben lehet legjobban megtapasztalni, és azt is, hogy az élet lényege az önátadásban rejlik.

Önmagamat átadni pedig csak akkor tudom igazán, ha átadom Istennek múltamat, jelenemet és jövőmet. Ez az átadás elengedés, amely a legnagyobb felszabadulást jelenti, igazi szabadsággal ajándékoz meg.

Elengedem múltamat, amelyben bűnöket követtem el. Ha újra előjön, adjam át újra, engedjem el újra. A legborzalmasabb annak az embernek élete, aki a saját és mások bűnét állandóan felidézi. Nyugtalan marad a szíve, és jaj annak az embernek, mert – bár Isten többféleképpen jelzi követein keresztül, hogy ne azzal foglalkozzon, ami lejárt – mégis a múltban él. A múltat, annak bűneit idézi fel folyton és így annak rabságában marad. Az ilyen ember nem akar megtérni, nem akar feledni. Isten képes elfelejteni bűneinket, de ő nem. Az ilyen emberre mondja Jézus, hogy még a port is rázzátok le lábatokról, amikor „nem fogadnak be”, mert a békességet nem akarja az ilyen ember befogadni. A múltban él.

Ha tehát jelenemben sikerül magam Neki átadnom újra és újra, akkor fokozatosan megszabadulok múltamtól.

S ha a jövőmet is átadom és így elengedem, akkor a fölöslegemtől is megszabadulok.

Az az ember szabad, az az ember boldog, aki tud szűkölködni is, bővelkedni is. Arra figyel, ami éppen van. Mert semmi sem történik Isten tudta nélkül.

Kérjem, kérjük a Gondviselésre való igazi ráhagyatkozás kegyelmét.

A Miatyánk kérése is arra hív meg, hogy a mindennapi kenyeret minden nap aznapra kérjük! Minden napnak megvan az ajándéka. A Ma ajándéka mára szól. Ha nyitott szemmel és szívvel járok, észreveszem az ajándékokat és megtanulom lassan elengedni azt, ami fölösleges az életemben.

Mi a szükséges az életemben és mi a fölösleges? Ez a következő hét kérdése!