Kapcsolat: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 27. vasárnapra

C.G. Jung, a híres svájci pszichiáter és pszichoanalitikus nagyon kritikusan viszonyult keresztény örökségéhez, mert keresztény ismerőseiben nemigen látta az átalakulást – azt, amit ő „teljességre törekvésnek” nevezett. Helyette egy olyan vallási hagyományt látott, amely a külsőségekre figyel, moralizál, és nem képes valóban átalakítani embereket vagy kultúrákat. Ez kiábrándítóan hatott rá, de azt is elmondhatjuk róla, hogy nem volt sem ateista, sem keresztényellenes. Meggyőződése volt, hogy valamennyiünkben él Istennek egy belső „archetípusa”, amit ő „a teljességre törekvés ösztönének” nevezett.

Egyre erősebb bennem is az a meggyőződés, hogy Istent inkább fent keressük, mint lent és bent. Ezért olyan távoli és ezért nem értjük, s ezért nem is élhetjük a kereszténységet. Pedig ott van bennünk, mindenkiben kivétel nélkül az a belső törekvés a teljességre. Ez egy „belső program” és a bennem élő szeretet sürget, hogy ez kibontakozzék. Ha belső indíttatásra e „belső program” szerint élek, rendeződik bennem is a Rend, erősödik a Kapcsolat.

Ez nem jelent hibátlanságot, bűntelenséget, tévedhetetlenséget. Az úton sokszor elesünk – egyszerűen azért, mert megyünk...

Hogy ez nagyon is lehetséges, bizonyítják az Ószövetség nagy példái.

Ábrahám hazudott, mert amikor Egyiptomba mentek feleségével, megtagadta őt. Jákob csalt, Mózes ölt és hitetlenkedett, Dávid házasságot tört és halálba küldte szeretője férjét, Illés pedig önfejű volt és beképzelt. Erkölcsi kihágásaikért kellett is bűnhődniük, gyarlóságaikkal életük végéig kellett küzdeniük. Ez lenne a példa? Hol itt az életszentség? – kérdezhetjük. A folytatásban, hiszen győzedelmeskedtek a bűn fölött, amikor nem elfordultak s nem elszakadtak Istentől, hanem újra és újra Őbelé kapaszkodtak, és végtelenül megbíztak benne. Ez a csodálatos! És ki az közülünk, aki – bár soha nem követett el hasonló gyalázatos bűnöket – mégis úgy ragaszkodik Istenhez, mint Ábrahám, aki úgy vágyakozik Istenre és küzd vele az áldásért, mint Jákob, aki úgy képviseli a rábízottakat Isten előtt, mint Mózes, aki úgy megsiratta bűnét, mint Dávid? Az Istenhez fűződő kapcsolatuk, Istenhez tartozásuk lett életük eleme. Ezért szentek ők és ezért példaértékűek számunkra!

Az évközi huszonhetedik vasárnap evangéliuma a házastársi kapcsolat alapjára világít rá. Két, egymást szerető ember is csak akkor tud együtt maradni, ha életüket külön-külön és együtt is a Szeretet-Kapcsolatban élik meg a Szerető Istennel. Másképp nincs esély együtt élni boldogan egy életen át. Persze, hogy szükséges a kommunikáció, az önismeret, amelyben a tudományok és különféle képzések is segítenek, de a legfontosabb az Egy Irányba nézés, hogy ketten hármasban legyenek. Az Istenhez való tartozás tudata nélkül nincs értelme az emberi életnek.

Hova juthat el az ember, ha nem figyel a kapcsolat-ápolásra?

Camus, az egzisztencialista író egyik regényhősével mondatja ki: Egész életemben azért küzdöttem, hogy független legyek, ne tartozzam senkihez, ne függjek senkitől. Elvágtam a köldökzsinórt anyám felé, a családom felé: felszabadultam. Elvágtam a köteléket fölfelé, számomra üres az ég, nekem már csak csillagok vannak ott. Nincs pokol, számomra csak a másik ember a pokol. Végre kiharcoltam magamnak az abszolút szabadságot – mondja a Camus által megszólaltatott ember, és odafordul ahhoz, akivel beszél: - s mivel kiharcoltam az abszolút függetlenséget, most szörnyen félek. Mert üres az ég, pokol a másik ember, minden szálat elvágtam, szabad vagyok, de mire? Félelmetes – mondja barátjának.

Valóban félelmetes. A félelem egyik nagy gyökere az, ha valaki nem tartozik sehová és senkihez. Ha valakinek elszakadnak kötelékei emberektől, Istentől, és előbb-utóbb saját magától is. Ezért kell kihangsúlyoznunk minduntalan, hogy lenni annyit jelent, mint kapcsolatban lenni! Egy közösséghez tartozni, Jézus Krisztus közösségéhez. A félelem egyik nagy gyógyszere, ha valakihez, valahová tartozom. „Ne féljetek, én meggyőztem a világot” (Jn 16,33).

E kapcsolat alapján megállapíthatjuk, hogy bármit is tehet az ember, akkor tud csak nyugodt, boldog és kiegyensúlyozott életet élni, ha Istenre, vagyis a szeretetre építi életét. Ebben a kapcsolatban MINDIG ISTEN A KEZDEMÉNYEZŐ, és az ember választ ad erre a kezdeményezésre. Ennek a kapcsolatnak gyümölcse az életszentség, amely nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. Istennel lehetséges!