Ferenc pápa: Avilai Szent Teréz a női szerep példája az egyházban

Gedő Ágnes / Francesca Sabatinelli – Vatikán

Ő volt az első nő, aki egyházdoktor lett. Ezzel a címmel ismerte el az egyház azt az értékes tanítást, amelyet Isten az ő írásain és élete tanúságtételén keresztül közvetített az embereknek. Ferenc pápa e sorokkal emlékezik meg Avilai Szent Terézről Gil Tamayónak, Ávila püspökének címzett üzenetében. 1970. szeptember 27-én Szent VI. Pál pápa avatta egyházdoktorrá a spanyol karmelita szerzetesnőt. Az évfordulóról a róla nevezett ávilai katolikus egyetem április 12-15-e között nemzetközi kongresszussal emlékezik meg: „Kivételes nő. 50 év” – címmel, ahogyan Montini pápa nevezte Nagy Szent Terézt.

Bátor tanúságtevő, aki képes ledönteni a falakat

Ötszáz év távlatából (1515-ben született és 1582-ben halt meg) „a láng, melyet Jézus gyújtott Terézben, tovább ragyog ebben a világban, amelynek mindig szüksége van bátor tanúságtevőkre, akik képesek ledönteni bármilyen falat, legyen az fizikai, egzisztenciális vagy kulturális” – állapítja meg üzenetében a pápa. A Szentatya kiemeli Avilai Szent Teréz intelligenciáját és kitartását, mely szépérzékkel és spirituális anyasággal párosult mindenki iránt, aki munkájához közeledett. „Példa arra a rendkívüli szerepre, amelyet a nők játszottak az egyház és a társadalom történelme során”.

Üzenet a megtisztulást keresőknek

Avilai Szent Teréz ma is beszél írásain keresztül. Üzenete és példája mindenkinek szól, aki hívást érez a szerzetesi életre, de azoknak is, akik szeretnének előrehaladni a megtisztulás útján, levetkőzve a világias életet, egyesülni Istennel, a belső várkastély lakásaiban. „Ha barátunknak választjuk, társunknak és kísérőnknek földi zarándokutunkon, biztonság és nyugalom tölt el minket”. Ferenc pápa végül azzal a buzdítással zárja üzenetét, hogy mélyítsük el Nagy Szent Teréz üzenetét és tanítását.

A belső várkastély lelki allegóriája

1577-ben írta „A belső várkastély” – című alapművét az emberi lélekről, mely a keresztény misztika foglalata. Szent Teréz a lelket úgy képzeli el, mint egy gyémántból vagy különleges tisztaságú kristályból készült várkastélyt, amelyben sok szoba van, amint az égben is sok lakás. Az igaz ember lelke ugyanis „nem más, mint egy paradicsom, amelyben Ő – mint mondja – gyönyörűségét találja. „Mivel Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, ez „elég ahhoz, hogy szinte fel se tudjuk fogni a lélek nagy méltóságát és szépségét.” A várkastélyban középen van a legfőbb lakás, „ahol nagyon titokzatos dolgok történnek Isten és a lélek között.”

Isten úgy alkotta meg az ember természetét, hogy mindenki képes befogadni azokat a természetfölötti kegyelmeket, amelyek lehetővé teszik a Vele való személyes kapcsolatot. Senki nincs ebből eleve kizárva. Akik azonban elutasítják Isten szeretetét – a Teremtő tudatos megtagadásával, vagy súlyos bűnök elkövetésével –, éppen azt nem akarják befogadni, amit e képességük lehetővé tesz. Ha viszont igent mondanak Istenre, ez az adottságuk működésbe léphet.

Isten egyedül elég

Nagy Szent Teréz azt vizsgálja, minként léphetünk be „a mi szép és gyönyörűséges” várkastélyunkba. Sok lélek van ugyanis, aki a vár külső falán tartózkodik, s egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy beljebb jusson. Az a kapu, amelyen át beléphetünk ebbe a várkastélyba, az imádság és az elmélkedés. Avilai Szent Teréz hét lakást különböztet meg a lélek várkastélyában, amelyek különböző távolságra vannak Istentől. Ahhoz, hogy eljussunk a legbelső lakásba, teljes önátadásra van szükség, egészen Istenre kell hagyatkoznunk. Vallotta: „Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: egyedül Isten elég!”