Interjú Marton Zsolt váci püspökkel: Az egyház katolicitásának szépségét tapasztaltam meg
Püspök atya, Téged három évvel ezelőtt, 2019. július 12-én neveztek ki püspökké és szenteltek fel augusztus 24-én. Azóta három év telt el és most veszel részt egy „püspöki beavató képzésen” arról, hogy mit is jelent együtt, közösen szolgálni püspökként szerte a világban. Mi az oka ennek a hároméves fáziskésésnek?
Nagy szeretettel köszöntöm én is a Vatikáni Rádió hallgatóit és munkatársait. Amikor püspökké szenteltek, akkor kaptam egy meghívást erre a képzésre, de aztán jött a Covid, amiről nem gondoltuk, hogy ekkora változást hoz az egész világ számára és így gyakorlatilag többször elmaradt ez a lehetőség. Érdekesen hangzik, hogy tulajdonképpen három év után „újdonság” volt ez nekem, mert a világegyház színességére most láttam rá először, hiszen mindenünnen voltak püspök atyák. Az utolsó három év során szentelt püspökök egy része vett ezen részt, mert lesz még egy másik kurzus rögtön ezután. Most 152-en voltunk, még egy kellett volna a 153-as bibliai számhoz – Péter apostol is ennyi halat fog a csodálatos halfogás alkalmával – mondták néhányan közülünk. Jövő héten pedig 190-en lesznek a második képzési turnuson. Ausztráliától kezdve az indiai malabár, a maronita, a szír melkita, a különböző afrikai püspökön túl Európából is számosan érkeztek. Hasonlóképpen az Amerikai Egyesült Államokból is, Dél-Amerika nagyon komolyan képviseltette magát, tehát a katolikus egyház katolicitásának szépségét tapasztaltam meg, hogy sokszínűek vagyunk, de egyet vallunk és egy a hitünk.
Korosztály szerint milyenek voltak a résztvevők?
Többnyire talán velem egykorúak voltak, de vegyes volt a társaság…
Te pedig 1966-ban születtél…
Igen, 56 éves vagyok, az 57-ikben járok. Voltak egészen fiatal püspökök is, a keletiek között, úgy 35 körüliek is akadtak, aztán persze voltak idősek is, nálunk tíz évvel idősebbek is, de nagyjából az én korosztályom.
Milyen volt a hangulat közöttetek a találkozón és meddig tartott?
Összesen egy hét volt, bruttó nyolc nap. Múlt csütörtökön érkeztünk és most csütörtökön fejeződött be. Nagyon jó hangulatú volt. Először persze mindenki ismeretlen volt, csak néhány barát egy-egy szomszédos országból. Lehetett látni az asztaloknál, ahogy ültünk, amint egyre inkább keveredtünk, ahogy oldódott a hangulat a programokon való találkozásokon. Egy alkalommal volt egy kiscsoportos beszélgetés is. Nem csak statikus programjaink voltak, tehát előadások. Voltunk bent két alkalommal is Róma központjában. A Santa Maria Maggiore bazilikában egy szentmisén vettünk részt, vasárnap ott voltunk I. János Pál pápa boldoggáavatásán. Pici szabadidőnk azért volt, be lehetett menni a városba, esetleg sétálgatni, vagy ajándékot vásárolgatni. Közben egyre barátibb, egyre közvetlenebb lett a kapcsolat, amiről végül azt kell mondani, hogy nagyon családias hangulata volt ennek a hétnek.
A továbbképzés előadásai közül melyek voltak számodra a legfontosabbak?
Az első, amit kiemelnék – persze elfogult vagyok – hiszen Erdő Péter bíboros atya nekünk itt előadónk volt, aki nekem tanárom is volt és sok mindent köszönhetek neki. Erdő bíboros úr egy nagyon tiszta, világos előadást tartott arról, hogy gyakorlatilag a püspöknek, aki törvényhozó és vezető az egyházmegyéje élén, mik a feladatai. Ez az előadás lenyűgözően nagyszerű volt, sok püspök kolléga dicsérte a világos, tiszta kifejtését. Ami számomra még nagyon jó volt, az Koch bíboros (a keresztények egységéért felelős dikasztérium prefektusa) tartott egy előadást a püspökség szentségének a teológiájáról, ami nagyon mély volt. Ebből az derült ki, hogy a püspök Krisztus megbízásából, az Apostolok utódaként, együtt a többi püspöktárssal van megbízva a vezetés feladatával és ezt jó volt így hallani. Ebből adódik, hogy a püspököt nem parlamenti választásokon, nem ciklusokra választják meg, hanem Krisztus megbízásából van a helyén. Ezentúl, ami nekem még meghatározó volt, az a Milánói Katolikus Egyetemről egy professzor és egy professzorasszony előadása „korunk kihívásairól”. Ők világosan megmutatták ezt az összetett valóságot, melynek kezelését a „gyógyszerhez” hasonlították, melynek mindig van gyógyító hatása, de mellette mindig van mellékhatása is. Mindezt persze együtt lehet megtapasztalni s ez a világ is ilyen körülöttünk, hogy nagyon szorosan egymás mellett vannak ezek a dolgok. De a többi előadás is jó volt.
A Szentatyával találkoztatok?
Igen, éppen ma, csütörtök délelőtt volt vele egy találkozás. Szeretettel mondom, hogy „egy kicsit szkeptikus” voltam, hogy biztos lesz protokoll, eljön hozzánk, beteg a lába és majd elmond egy kedves szöveget és majd elbúcsúzunk. Ehhez képest egy kötetlen beszélgetés volt. Az elején üdvözölt minket, elmondta azt, ami a szíve közepén van, amit úgy tapasztaltam, hogy Budapesten is elmondta nekünk püspököknek, hogy a püspöknek közel kell lennie az Istenhez, a püspöktársaihoz, a papjaihoz és Isten népéhez. Utána, kis bevezető után mondta, hogy kérdezzünk. Nagyon sok kérdés volt, különféle helyekről és kontinensekről, melyekről nagyon baráti módon elbeszélgetett velünk. Ami engem személyesen nagyon pozitíven érintett, az az, hogy a végén volt egy személyes kézfogás, de valójában elővigyázatosságból nem fogtunk kezet, de lelkileg igen. Mondtam a Szentatyának, hogy én Magyarországról vagyok, és szeretettel várjuk hozzánk. Fölcsillant a szeme, s azt mondta: ,,Isten hozott!”. Ez egy kis személyes élményem volt.
Köszönöm ezt a személyes beszámolót. Visszatérnék még a hároméves püspöki szolgálatod egészére. Mik voltak e hároméves püspöki szolgálat örömei?
A legelső püspöki örömöm az, bevallom őszintén, hogy a saját egyházmegyém püspöke lehetek. Én nagyon szeretem a váci egyházmegyét, nagyon a szívemben van. Ugyanis, hogy én a saját egyházmegyém püspöke lehetek, ez egy óriási ajándék. Püspökként persze nem, de papként azért ismertem az egyházmegyét, hiszen voltam püspöki titkár is annak idején. Nagyon jó munkatársakat örököltem és részben új munkatársaim is lettek. A segédpüspök atya, kivel nagyon összebarátkoztunk, bár már korábban is jóban voltunk, aztán a pap munkatársak. A diakónusokkal a világiakkal is nagyon szépen együtt tudunk dolgozni, ez nekem óriási öröm. Aztán a találkozások! Érdekes, hogy noha pandémia volt, de szinte mindenhová eljutottam, hiszen el tudtam menni bérmálni, voltak egyéb találkozók is, sőt azt találtam ki, hogy minden atyával találkozom. Jöjjenek be hozzám mindnyájan és így minden atyával tudtam beszélgetni, naptári egyeztetés szerint. Ez nagyon szép és mély találkozás és beszélgetés volt.
Mik a püspök nehézségei és mik a kihívások?
Az egyik nehézség pont abból az örömből fakad, amint mondtam, hogy a saját egyházmegyém püspöke lettem és így saját volt paptársaim és barátaim „főnöke” lettem. Ez nem könnyű. Elfogadtak alapvetően, de volt néhány atya, aki ezt érzelmileg nehezen tudta elfogadni. Ez érthető, de ők is szeretettel vannak felém, meg viszont, de ez nekem sem volt könnyű eleinte lélektanilag, hogy most már a szónak a legnemesebb értelmében, nem ugyanabban a helyzetben vagyunk. Ami a nehézség a püspök szolgálatában: jó vezetőnek lenni, jó döntéseket hozni. És minthogy sok döntést kell hozni, hiszen a püspök főállásban egy döntést-hozó személy, azért imádkozom – hiszen vannak kiváló munkatársak és segítőim, ahogy említettem is –, hogy jó döntéseket tudjak hozni. Én egy kicsit lassan érő típus vagyok, őszintén szólva nem tudom azonnal, rögtön a megoldást. Ezért mindig imát és időt kérek, és így közben megfontolom, megtárgyalom és tájékozódom. Persze nincs mindig erre idő, van, amikor gyorsan kell dönteni, ekkor kérem az Urat, hogy jól döntsek ebben, hogy segítsen ki ebben.
És végül az utolsó kérdés: Mi a reményed forrása?
A reményem forrása valójában az, amit Benedek pápa, még Ratzinger müncheni érsekként egy kis könyvében 1979-ben írt abban az elmélkedésében, hogy milyen is lesz az egyház 2000-ben. Azt mondja, hogy emberek szívében ott van az Isten utáni vágy és a hiteles közösség utáni vágy. Ezt nem lehet kiirtani az emberből, az egyiket sem! És ha mi, mint egy Egyház, nyilván nem tökéletes közösség, de ha mégis arra törekvő közösség vagyunk, akkor mindig tudunk vonzani embereket. Akkor Krisztus jelen van az Egyházban és ekkor nem féltem az Egyházamat és ez nekem óriási remény. Emellett a személyes tanúságtételt is fontosnak tartom, mert ha én ugyan bukdácsolom, de személyesen törekszem a hitelességre, ezáltal a Szentlélek megérint másokat és nekem ez az örömöm és reményem, bármi is lesz a jövőben.
Köszönöm a beszélgetést és a személyes vallomást.
