Cantalamessa atya első adventi prédikációja: Krisztus a hit kapuja, kezdet és beteljesedés

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán    

Az elmélkedése célja,  hogy erőt merítsünk a hit igazságaiból a problémák kezelésében       

A szónok beszéde kezdetén arra kérdezett rá, hogy mi az értelme és haszna ezeknek az adventi és nagyböjti prédikációknak, amelyek megszakítják vagy hátráltatják a Kúria munkáját. Az a meggyőződés bátorítja őt, hogy a résztvevők nem azért jönnek ezekre a prédikációkra, hogy véleményt vagy megoldásokat halljanak pillanatnyi egyházi problémákra, hanem azért, hogy erőt merítsenek a hit igazságaiból, és így igaz lélekkel nézzenek szembe az összes problémával, röviden hogy legalább felfrissüljenek a hit, remény és szeretet fürdőjében. Ennek jegyében választotta témául a három teológiai erényt. A hit, remény és szeretet aranyat, tömjént és mirhát jelent, amelyet mai napkeleti bölcsként szeretnénk ajándékba vinni Istennek, aki „meglátogatni készül minket a magasból”. A teológiai erények ősi patrisztikus és középkori hagyományából merítve a három elmélkedés során megpróbál modern és egzisztenciális megközelítést adni a mai kihívásokra a kereszténység teológia erényeinek tárgyában. Ehhez szolgál kiindulópontként a 24. zsoltár ismerős sora: „Emeljétek föl fejeteket, kapuk, ősi kapuszárnyak, táruljatok, hadd vonuljon be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? A mennyei seregek Ura a dicsőség Királya (Zsolt 24, 7-8). A nagy és egyetlen kaput – amit az ember kinyithat vagy becsukhat Krisztus előtt – szabadságnak hívják. Ám ez a kapu háromféleképpen nyílik meg, három különböző típusú döntés szerint, amelyeket mi hasonló módon kapuknak tekinthetünk, melyek a hit, remény és szeretet. Különleges kapuként ezek egyszerre megnyithatók belülről és kívülről: két kulccsal, ezek egyike az ember, a másik pedig Isten kezében van. Ám az ember nem képes kinyitni azokat Isten segítsége nélkül, az Isten pedig nem akarja kinyitni azt az ember közreműködése nélkül.

Krisztus a hit kezdete és beteljesedése  

Cantalamessa atya a három erény közül a hit kapujával kezdte elmélkedését, melyről az ősegyház tapasztalata, hogy „az Isten a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját” (ApCsel 14,27). Isten megnyitja a hit ajtaját, amikor lehetőséget ad a hitre azáltal, hogy elküldi az evangélium hírnökeit, másfelől pedig az ember is megnyithatja a hit ajtaját, ha elfogadja ezt a lehetőséget. Krisztus eljövetelével minőségi ugrás következik be a hit tekintetében, nem a természetében, hanem a tartalmában. Most már nem az Istenbe vetett általános hitről van szó, hanem a Krisztusba vetett hitről, aki értünk született, meghalt és feltámadt. A Zsidókhoz írt levélben olvassunk arról, hogy az ősatyák, Ábel, Ábrahám, Izsák, Jákob „hit révén” cselekedtek, de így zárja a sort: „Bár ezek a hitükről mind bizonyságot kaptak, mégsem nyerték el az ígéretet…” (Zsid 11,39). Mi hiányzott akkor? Hiányzott Jézus, vagyis az, aki „a hit szerzője és beteljesítője” (Zsid 12,2).

A keresztény hit Isten küldöttében való hit, hallásból ered, a száj után a kéz munkája mondja el

Ennélfogva a  keresztény hit nem csupán az Istenben való hitet jelenti, hanem hitet abban, akit Isten elküldött. Jézus maga sokszor hitet kér őbenne a csodatétele előtt: „Hiszel?”, kérdi, majd kijelenti: „Menj, hited megmentett téged!”. Ez a hit kifejezetten a benne való hitet jelenti. Ez a hit teszi megigazulttá a hitetlent és szüli újjá egy új életre. A hitnek a benső mozgásáról beszél Pál római levele: A hit hallásból ered, „fides ex auditu”. A fülből a mozgás átmegy a szívbe, ahol megszületik az alapvető döntés: „corde creditur”, szívvel hisz az ember, majd a szívből a mozgás a szájba jut, mert „a hitvallás a szájjal történik”: „ore fit confessio”. Bár a folyamat vége nem a száj vallomása, hanem a kezek munkája, mert „a hit a szeretetben hat”. Így a „munkának” is van szerepe, mégpedig nem a hit előtt, hanem utána: „A hithez nem az erényekből kiindulva jutunk el, hanem a hit által jutunk el az erényekhez” – ahogy Nagy Szent Gergely pápa tanította ”.

A Krisztus szerzette üdvösség érvényessége  

A Krisztusban való üdvösséget hozó hit értelmezése után a Pápai Ház szónoka azokra kérdezett rá, akiknek nincs lehetőségük hinni benne. A keresztény teológia Keleten és Nyugaton olyan világban élt, melyben gyakorlatilag csak a kereszténység létezett, a másféle hitet tévesnek tartották, az „Extra Ecclesiam nulla salus”, az „Egyházon kívül nincs üdvösség” elv jegyében. A szónok ezért ennek az érvényességére kérdezett rá, hiszen már egy jó ideje párbeszéd folyik a vallások között, amely a kölcsönös tiszteleten és az egyes vallásokban rejlő értékek elismerésén alapul. A katolikus egyház kiindulópontja a II. Vatikáni Zsinat „Nostra aetate” nyilatkozata volt, amihez hasonlóképpen vélekedik az össze történelmi keresztény egyház. Ez a meggyőződés vallja, hogy az ember az egyházon kívül is üdvözülhet. Ám megmarad-e a Krisztusba vetett „kifejezett” hitnek eddig tulajdonított szerep? A szónok szerint „az Egyházon kívül nincs üdvösség” elv napjainkban „a hiten kívül nincs üdvösség” formában létezne tovább. Ez a megközelítés azonban az üdvösség lehetőségét egy csekély kisebbségre szűkíti le, ami nyugtalanná tesz minket, de mindenekelőtt Krisztust sérti, mivel elvonja őt az emberiség nagy részétől. Nem lehet hinni, hogy Jézus az Isten, hogy aztán a jelentőségét ténylegesen csak egy szűk részre korlátozzuk. A János evangélium tanúsága szerint Jézus „a világ Üdvözítője” (Jn 4,42), az Atya küldötte a Fiú, „hogy a világ általa üdvözüljön” (Jn 3,17). A világ, tehát nem csak kevesen a világon! – szögezte le Cantalamessa atya, majd megoldást keresett a látszólagos  ellentmondás feloldására.

A Szentírás tanítja, hogy aki nem ismerte meg Krisztust, ám saját lelkiismerete alapján cselekszik (Róm 2, 14-15) és jót tesz felebarátjának, (Mt 25, 3), az Isten előtt kedves, ahogy Péter apostol vallja: „Valóban el kell ismernem, hogy az Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli őt és igazságosan cselekszik, legyen bármely nép fia is” (ApCsel 10, 34-35). Más vallások hívei is általában úgy vélik, hogy „Isten létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik” (Zsid 11,6), ezért felismerik, hogy a Szentírás mit tekint minden hit alapvető és közös tényének. E vallási optimizmus fő oka azonban nem azon a jótetteken alapul, amit más vallások hívei képesek megtenni, hanem az „Isten sokféle kegyelmén” (1Pt 4, 10). Ennek jegyében, amikor a IV. misekánon a pápáért, a püspökért és a hívekért fohászkodik, hozzáteszi, hogy „minden emberért, aki őszinte szívvel keres téged”.

A szenvedés a maga módján szintén az üdvösség egyetemes szentsége

Isten sokkal többféle módon tud üdvözíteni, semmint azt gondolnánk. Megalapította kegyelmének „csatornáit”, de nem kötődik kizárólagosan azokhoz. A megváltás egyik ilyen „rendkívüli” eszköze a szenvedés. Miután Krisztus magára vette azt és megváltotta, a szenvedés is a maga módján az üdvösség egyetemes szentsége lett. Aki alámerült a Jordán vizébe, hogy megszentelje azt minden keresztség számára, éppúgy alászállt a nyomorúság és a halál vizébe is, és azt a megváltás lehetséges eszközévé tette. Titokzatos módon minden szenvedés – nem csak a hívőké – valamilyen módon beteljesíti azt, „ami hiányzik Krisztus szenvedéséből” (Kol 1,24), éppígy az Egyház az Aprószentek napján azokat a kisdedeket ünnepli, akik nem is tudták, hogy ők Krisztusért szenvedtek! – zárul a Pápai Ház szónoka első ádventi beszédének egyik része, míg a másikat szombati műsorunkban ismertetjük.