Második adventi beszéd: Az Egyház hirdesse az örök élet reményének kitárt kapuját
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Az örök életbe vetett remény a krisztusi megváltás abszolút újdonsága
A három elmélkedés vezérfonala a 24. zsoltár szava: „Emeljétek föl fejeteket, kapuk, ősi kapuszárnyak, táruljatok, hadd vonuljon be a dicsőség királya!”, amit a szónok a jeruzsálemi templom Ékes kapujára értett: ez a reménység kapuja, amit most szeretne megnyitni a közeledő Jézusnak. Ezt az ajtót nyitogatjuk minden szentmisében is: „Míg reménykedve várjuk az örök boldogságot, és Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét”. Az örök életbe vetett remény ez, mely a krisztusi megváltás abszolút újdonsága. Még az Ószövetségnek sem volt erre válasza s csak annak vége felé derengett föl néhány megállapítása a halál utáni életről.
Fokozatosan mélyülő megértés a test és lélek túlvilági életéről
Korábban Izrael a környező népekkel együtt vallotta, hogy a halál véget vet az életnek, jók és rosszak egyaránt a gyászos közös sírba hullnak, amit a Biblia Sheol-nak, a görög hitvilág Hadész-nek hívott. Izrael népe mégis különbözött a többiektől, mert továbbra is hitt Isten jóságában és szeretetében. Vallotta, hogy a halál a bűn következménye, nem pedig halhatatlan istenek irigységének öröksége. Izrael népe nem rejtette el zavarát a halál előtt, de soha nem lázadt fel ellene, inkább vágyott rá, hogy „mentse ki az Isten a lelket az alvilág karmaiból” (Zsolt 49,16) , hogy „mindig vele maradhasson” (Zsolt 73,23). Csak az ószövetségi kinyilatkoztatás végén – szemben a lélek túlélését hirdető hellén hiedelemmel – hirdeti a Biblia Dániel és a Makkabeusok könyveiben az egész ember túlélését, test és lélek elkülöníthetetlen egységében.
Jézus feltámadt, van örök élet!
Jézus maga példabeszédeiben és mondásaiban meghirdette, míg végül a halálból való feltámadása által ennek megcáfolhatatlan bizonyítékát is adta. Utána a hívő ember számára a halál már nem leszállás, hanem felszállás! A kapucinus atya II. Erzsébet angol királyné temetési szertartására utalt, aki mintegy végrendeletként hagyta maga után Pál szavait: „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? (1 Kor 15, 54-57), majd Jézus ígéretét a búcsúbeszédéből: „Atyám házában sok hely van… Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek” (Jn 14, 2-3).
Nincs szó a pontos leírására!
A reménység hatékony erény – állapította meg a szónok, majd kifejtette, minthogy még élünk, nem rendelkezünk megfelelő kategóriákkal az örök élet leírására. Pál is csak erre szorítkozik: „Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl” (1 Kor 15, 43-44). A misztikusok egybehangzó tapasztalata alapján az örök élet öröme emberi szavakkal nem írható le. Pál így vall magáról, aki „tizennégy évvel korábban elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2 Kor 12, 2-4), egyebütt pedig így pontosít: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1 Kor 2,9).
Az örök élet teszi elfogadhatóvá és végül széppé az életet
A keresztény reményről való elmélkedés azt jelenti, hogy létünk végső értelmén gondolkodunk. Mindenkiben közös a vágyakozás, hogy „jól éljünk”. A jó értelmezésekor az emberek két osztályra bomlanak, az egyikben csak anyagi és személyes jóra gondolnak, míg a másikban erkölcsi jóra és mindenkire, amit „közjónak” nevezünk. E tekintetben a világ nem sokat változott Izajás próféta és Pál apostol óta, mondván: „Együnk és igyunk, mert holnap meghalunk”. Vannak, akik emellett eszményként vallják, hogy „éljünk jól, anyagilag és egyénileg, de egyúttal erkölcsileg és közösségileg is”, de minden vallási hivatkozás nélkül. Ez egy patetikus küzdelem a boldogságért, melyben azonban ott rejlik a szomorúság: „Mire jó az élet, ha nem élhetek mindig?” – kérdezte Szent Ágoston, amit Jézus így mondott: „Mert mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de maga elpusztul?” (Lk 9, 25). Az örökké élni azonban nem áll szemben a jól élni vággyal, hiszen éppen az örök élet teszi elfogadhatóvá és végül széppé az életet.
Adjunk számot a reménységünkről!
Adjunk számot a reményünkről! – folytatta Cantalamessa atya adventi beszédét. A remény teológiai értelmezése fontos az evangelizáció számára, hiszen épp az örömteli reménnyel teli hit révén tudott a kereszténység az első századokban oly gyorsan elterjedni. A szónok felidézte Hadrianus császár közeli síremlékét, ami a mai Angyalvár, melynek egykori sírfeliratában az imperátor így búcsúszik lelkétől: „majd alászállsz színtelen, baljós és csupasz helyekre”. Ezzel szemben Péter apostol levelében arra buzdít, hogy a „keresztény legyen kész mindig, „számot adjon reménysége alapjáról” (1Pét 3,15), hiszen az Úr „feltámadása által új életre, élő reményre hívott minket” (1Pét 1,3). A korakereszténység a horgony képét használta fel a reménység szilárd alapjának és biztonságának a kifejezésére, míg a vitorlát a mozgásra értette, ahogy a hit bárkáját előre viszi a hullámokkal szemben. Mindenesetre az élő remény meghirdetése legyen sugárzó, tele a hithirdetés lendületével, ne pedig apologetikusan védekező!
A keresztény reményt támadó ateizmus
Adventi beszéde utolsó nagy egységében a Pápai Ház szónoka az utóbbi száz év mentalitás változását vizsgálta, ahogy a huszadik század harcos, a keresztény reménnyel szembeszálló magatartása gyökeresen megváltozott. Ma már nem téma többé a remény! Nem így volt korábban, amikor az ateista ideológia önmagát éppen a keresztény reménnyel szemben fogalmazta meg és az egyháznak az örök életről, a paradicsomról, a túlvilágról vallott nézeteit egyszerűen csak az emberi vágyak projekciójának, kivetítésének tartotta a „Minek tékozoljuk a Mennyre a földre szánt kincseket?” – gondolat jegyében. Ám később a marxista ateizmus rájött, hogy az embert mégsem hagyhatja remény nélkül, éppen azért felhagyott a keresztény remény lerombolásával, helyette mintegy ellopta azt, visszahozta a földre, a messzi jövőbe tűzte és önmagát jelentette ki a keresztény remény örökösének. Krisztus eljövetele utópia – mondták – és helyette vallották, hogy a jövő az identitás, az ember végső hazája, ahol majd megmutatkozik az „igazi ember”. A kereszténység mintegy válaszként erre az új kihívásra, dolgozta ki a „reménység teológiáját”.
Az egyház feladata, hogy hirdess az élő reményt
Az egyház feladata is megváltozott, amennyiben a filozófiai védekezés helyett a helyes választ egyszerűen az élő remény tanúságtevő megélésében és meghirdetésében találta meg. Hatalmas segítség volt ebben a II. Vatikáni Zsinat, mely pozitív utat keresett, evangéliumi fogalmakkal, a közös jóra irányultan. Soha nem látott mértékben irányult a világ figyelme az egyház hirdette új életre és élő reménységre. Sokan később naivsággal vádolták a zsinati egyházat és XXIII. János pápát, de annak az a feladata, hogy a tiszta és egyszerű reménységet hirdesse. Befejezésül a szónok Izajás próféta gyönyörű buzdítását ajánlotta a reménység módszereként: „Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el” (Iz 40,30-31).
Isten nem ígéri ma sem, hogy megszünteti a fáradtság és kimerültség okait, hanem reményt ad. A helyzet marad, de a remény erőt ad, hogy felülemelkedjünk rajta. A Jelenések Könyvének egyház-asszonya is sasszárnyakat kap, a remény nagy szárnyait, hogy ezekkel minden alkalommal megmenekülhessen a gonosz támadásai elől, lendületesen legyőzze a nehézségeket. Akik hozzá fordulnak, mint a béna egykor a jeruzsálemi Templom Ékes kapujánál, annak Péter erőt és reményt ad, a béna pedig felugrik, átlép az Ékes kapun, a reménység ajtaján és dicséri az Istent – zárta második adventi prédikációját Raniero Cantalamessa atya, a Pápai Ház szónoka.
