Ferenc pápa katekézise: minden keresztény apostoli küldetést hordoz az Egyházban

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Hiszek ez egy, szent és apostoli anyaszentegyházban

A Szentatya katekézise elején célként jelölte meg „az apostoli küldetés jobb mai megértését”. Az apostol szó maga a Jézus választotta tizenkét apostolhoz köt bennünket, néha egy-egy szentet jelölünk vele, vagy általánosságban a püspököket, akik azért apostolok, mert Jézus nevében indulnak. De tudatában vagyunk-e annak, hogy az apostoli küldetés mindnyájunkat érint? – kérdezte a pápa –, miként a Hiszekegyben is megvalljuk, hivatásunk arra szól, hogy apostolok, vagyis küldöttek legyünk egy apostoli egyházban.

Apostol az, akit misszióba küldenek   

Apostolnak lenni azt jelenti, hogy misszióba küldenek. Példaértékű és alapvető, ahogy a feltámadt Krisztus küldi apostolait a világba, erővel tölti el őket, amit ő maga kapott az Atyától, és átadja nekik a Lelkét. Ahogy János evangéliumában olvassuk: „Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,21-22).

Az Úr azokat küldi, akiket magához meghív

Az apostoli lét másik alapvető szempontja a hivatás, a meghívás. Ahogy az Úr tette kezdettől fogva: „Magához hívta azokat, akiket akart és azok hozzá mentek. Tizenkettőt rendelt, akiket apostoloknak nevezett, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét.” (Mk 3,14). Pál a leveleiben így mutatkozik be: „Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából meghívott apostola” (1Kor 1,1), majd a római levél elején: „Pál, Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol, akit az Isten kiválasztott evangéliumának hirdetésére” (Róm 1,1). Hangsúlyozza, hogy „ő nem emberektől, nem is ember által, hanem Jézus Krisztus, és az őt a halálából föltámasztó Atyaisten által apostol” (Gal 1,1).

A tizenkét apostol tapasztalata és Pál tanúságtétele is kihívás elé állít bennünket. Arra hívnak bennünket, hogy ellenőrizzük magatartásunkat, a döntéseinket mégpedig annak alapján, hogy minden Isten ingyenes meghívásán múlik. Isten olyan szolgálatokra is rendel minket, amelyek néha úgy tűnik, felülmúlják képességeinket, vagy nem felelnek meg elvárásainknak. Az ajándékba kapott meghívásra ingyenesen kell válaszolni.

A keresztény hivatás természeténél fogva apostoli hivatás is

A pápa a Zsinat Apostolicam actuositatem határozatát idézte: „A keresztény hivatás [...] természeténél fogva apostoli hivatás is”. A Lumen Gentium pedig így tanít: „A Krisztusban nyert újjászületésből eredően közös a tagok méltósága, közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívás a tökéletességre, egy az üdvösség, egy a remény és osztatlan a szeretet” (LG 2).

Ez a meghívás mindazoknak szól, akik megkapták a papság szentségét, akik Istennek szentelt személyek, akik világi hívők, férfiak vagy nők, vagyis mindenkinek szól. Ez olyan kincs, amit tovább kell adni, ezt kívánja a meghívás dinamizmusa. Ez a hivatás lehetővé teszi az apostoli feladat aktív és alkotó módon való ellátását egy olyan egyházon belül, amelyben „a szolgálatok sokfélék, de a küldetés egységes. Az apostolok és utódaik Krisztustól azt a megbízást kapták, hogy az ő nevében és tekintélyével tanítsanak, kormányozzanak és megszenteljenek”. De a világiak is – szólt a pápa a kihallgatás résztvevőihez – hiszen ti többségben világi hívek vagytok, „akik részt vesznek Krisztus papi, prófétai és királyi szolgálatában, Isten egész népének küldetésén belül megvan a maguk feladata az Egyházban és a világban”.  

Teljesen egyenlő minden keresztény méltósága és tevékenysége a Krisztus Teste építésében

Hogyan érti a Zsinat ebben az értelemben a laikusok és a hierarchia együttműködését? – kérdezte a pápa. Pusztán stratégiai alkalmazkodás lenne ez az új, kialakuló helyzetekhez? Egyáltalán nem! – válaszolta, mert van még valami, ami túlmutat a pillanatnyi esetlegességen, és ami számunkra is megtartja saját értékét. Ez pedig az, hogy az Egyház apostoli jellegű, ahogy az Ad Gentes rendelet  tanítja: Nem tekinthető igazán megalapozottnak, nem él teljesen, nem tökéletes jele Krisztus jelenlétének az emberek között, ha nem társulnak a hierarchiához hiteles világiak.

A misszió egységén belül a karizmák és a szolgálatok sokféleségében nincs helye kitüntetett kategóriáknak. Itt nincs előléptetés, ha pedig valaki a keresztény életet előléptetésként értelmezi, melynek jegyében mások felett parancsol, mert neki sikerült felkapaszkodni, ez nem kereszténység. Ez tisztára pogányság. A keresztény hivatás nem előrelépés, feljebb lépni, hanem valami más, ahogy a Lumen Gentium tanítja: „Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében” (LG 32).

Közös hivatásunk az Atya imádása, a közösség szeretete és szolgálata

Kinek van nagyobb méltósága az egyházban? A püspöknek, a papnak? Nem, mert minden keresztény a többiek szolgálatában áll. Ki a fontosabb az egyházban, egy szerzetesnővér, vagy egy átlagos személy, egy gyermek vagy egy püspök? Nem, mert mindenki egyforma, egyformák vagyunk és amikor az egyik fél fontosabbnak tartja magát a többieknél, akkor téved. Ez nem jézusi hivatás, amit Jézus ad mindenkinek, még a magasabb helyen állóknak is, az szolgálat, mások szolgálata. Ha valakinek magasabb hivatása van az Egyházban és hiú a magatartása, akkor imádkozzunk azért a szegény emberért, mert nem értette meg, hogy milyen az Istentől kapott hivatása. A hivatás az Atya imádása, a közösség szeretete és szolgálat. Ez az apostolok léte, ez az apostolok tanúságtétele.

Apostolként egy apostoli egyházban élünk, amely mások szolgálatában áll

A méltóságban való egyenlőség kérdése azt kéri tőlünk, gondoljuk át kapcsolataink számos olyan szempontját, melyek meghatározóak az evangelizáció számára. Ezek után Ferenc pápa kérdésekkel zárta katekézisét. Tisztában vagyunk-e azzal, hogy szavainkkal sérthetjük az emberek méltóságát, tönkretéve ezzel az egyházon belüli kapcsolatokat? Miközben megpróbálunk párbeszédet folytatni a világgal, tudunk-e párbeszédet folytatni egymás közt? Vagy pedig a plébánián egymás ellen vagyunk, kibeszéljük egymást és törtetünk fölfelé? Átlátszó, őszinte és pozitív- e a beszédünk, vagy kétértelmű és negatív? Készek vagyunk-e közvetlenül, négyszemközt beszélni, vagy harmadik feleken keresztül üzengetünk csak? Tudunk-e meghallgatni, megérteni másokat, szempontjaikat, vagy rákényszerítjük magunkat, esetleg halk szavakkal? Meghallgatni, megalázkodni, mások szolgálatában állni: ez a szolgálat, a keresztény élet, ezt jelenti az apostolság.

Kedves testvéreim, ne féljünk feltenni magunknak ezeket a kérdéseket, mert ezek segíthetnek abban a meggyőződésünkben, hogy miként éljük meg keresztségi hivatásunkat, hogyan éljük meg apostoli életünket egy apostoli egyházban, amely mások szolgálatában áll – zárta katekézisét Ferenc pápa.