Csak a Szeretet Istene olthatja szívünk szomjúságát – Ferenc pápa homíliája

Vertse Márta – Vatikán

A sportlétesítmény 7800 négyzetméteren terül el, 2600 ülőhellyel rendelkezik. A szertartáson mintegy 2000 hívő vett részt, a szentmise olvasmányait mongol nyelven és angolul, míg a hívek könyörgéseit angol, mongol, koreai, orosz és kínai nyelven olvasták fel. Az évközi XXII. vasárnap evangéliumi szakaszához fűzött szentbeszédében Ferenc pápa a keresztény hit nagy misztériumára mutatott rá: szomjúságunk megnyit bennünket a Szeretet Istenének, aki Jézusban jön el hozzánk és felkínálja a Szentlélek élő vizét. Krisztus és a Szentlélek kegyelmével képesek leszünk a szeretet útján járni – tanította homíliájában Ferenc pápa. 

Jézussal együtt járjuk végig a szeretet útját

A Zsoltár szavaival így imádkoztunk: „Isten, én Istenem […] utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld” (Zsolt 6,2). Ez a csodálatos fohász végig kíséri életünk útját a sivatagok közepette, amelyeken át kell haladnunk – kezdte homíliáját Ferenc pápa, hozzátéve, hogy éppen ezen a sivár földön jut el hozzánk egy jó hír: nem vagyunk egyedül utunkon; szárazságunknak nincs hatalma ahhoz, hogy örökre terméketlenné tegye életünket; szomjúságunk kiáltása nem marad meghallgatás nélkül. Az Atya Isten elküldte Fiát, hogy lelkünk szomját eloltsa a Szentlélek élő vizével (vö. Jn 4,10). És Jézus megmutatja nekünk az utat, hogy hogyan oltsuk szomjunkat: ez a szeretet útja, amelyet ő végig járt egészen a keresztig, és arra hív minket, hogy kövessük őt ezen az úton, hogy „elveszítve életünket, megtaláljuk azt” (vö. Mt 16,24-25) – utalt a Szentatya az evangéliumi szakasz szavaira, majd a következő két szempontot elemezte: a bennünk lakozó szomjúságot és a szeretetet, amely oltja szomjúságunkat.

Szeretet nélkül életünk száraz sivatag

Először is, arra vagyunk hivatottak, hogy felismerjük a bennünk lakozó szomjúságot – mutatott rá Ferenc pápa, utalva a zsoltárosra, aki Istenhez kiált szomjúsága miatt, mert élete sivataghoz hasonlít. Szavai különös visszhangot keltenek egy olyan országban, mint Mongólia, amelynek történelemben és kultúrában gazdag hatalmas területét a sztyeppék és a sivatagok szárazsága is jellemzi. A pápa ezután a gyaloglásra, mint a bibliai lelkiség egyik lényeges szempontjára mutatott rá, amelyet Ábrahám képvisel és amely Izrael népének és az Úr minden tanítványának sajátja, hiszen mindnyájan „Isten nomádjai” vagyunk, boldogságot kereső zarándokok, szeretetre szomjazó vándorok. A zsoltáros által felidézett sivatag tehát a mi életünkre utal: mi vagyunk az a száraz föld, amely tiszta vízre szomjazik, olyan vízre, amely mélységében oltja szomjunkat; a mi szívünk az, amely vágyik arra, hogy felfedezze az igazi öröm titkát, azt, amely még az egzisztenciális szárazság közepette is elkísérhet és támogathat bennünket. Valóban olthatatlan szomjúságot érzünk magunkban a boldogságra; értelmet és irányt keresünk az életünknek, indoklást a mindennapi tevékenységeinkhez; és mindenekelőtt szomjazunk a szeretetre, mert csak a szeretet az, ami igazán kielégít minket, ami jó érzéssel tölt el, ami megnyit bennünket a bizalom felé, ami megízlelteti velünk az élet szépségét.

Szomjúságunk nyit meg bennünket a Szeretet Istenének

A pápa kifejtette homíliájában, hogy a keresztény hit válaszol erre a szomjúságra; komolyan veszi; nem szünteti meg ezt a szomjúságot és nem próbálja enyhíteni vagy pótszerekkel oltani. Ebben a szomjúságban rejlik ugyanis a mi nagy misztériumunk: megnyit bennünket az élő Istennek, a Szeretet Istenének, aki eljön, hogy gyermekeivé, fivéreivé és nővéreivé tegyen bennünket.

A Szeretet Istene Jézusban jön el hozzánk, aki felkínálja a Lélek élő vizét

Ferenc pápa ezután a második szempontra tért rá: a szeretet, amely oltja szomjunkat. Ez a keresztény hit tartalma: Isten, aki a szeretet, Fiában, Jézusban közel jött hozzánk, osztozni akar életünkben, fáradozásainkban, álmainkban, a boldogság utáni szomjúságunkban. Néha úgy érezzük magunkat, mint egy sivatag, egy víz nélküli szikkadt föld, de Isten gondoskodik rólunk, és tiszta, szomjúságunkat oltó vizet kínál nekünk, a Lélek élő vizét, amely eláraszt és megújít, megszabadít bennünket a szárazság veszélyétől. Ezt a vizet Jézus adja nekünk.

Isten nem hagyja magára Mongólia híveinek kicsiny közösségét

A Szentatya ezután idézte Szent Ágoston szavait, miszerint „ha a szomjazóban felismerjük magunkat, akkor a szomját oltottban is felismerjük magunkat” (Zsoltármagyarázatok 62:3). Sőt, ha életünkben oly sokszor megtapasztaljuk a sivatagot, a magányt, a fáradtságot, a terméketlenséget, nem szabad megfeledkeznünk erről: „Hogy ebben a sivatagban ne vesszünk el - teszi hozzá Ágoston -, Isten megöntöz bennünket Igéjének harmatával”. Isten utat nyitott nekünk a pusztában és ez az út a mi Urunk Jézus Krisztus. És vigaszt is nyújtott nekünk a pusztában: az Igéjének hirdetőit. A pusztában vizet kínált nekünk, Szentlélekkel töltötte meg hithirdetőit, hogy kialakuljon bennük az örök életre feltörő víz forrása – tanítja Szent Ágoston, akinek szavai felidézik a mongol hívek történetét – mutatott rá a Szentatya: az Úr nem hagyja, hogy az élet sivatagaiban és a kis közösség fáradtságában hiányt szenvedjenek Igéjének vizéből, különösen a hithirdetők és misszionáriusok által, akik a Szentlélek által felkenve hintik el annak szépségét. És az Ige mindig visszavezet bennünket a hit lényegéhez: hagyjuk, hogy Isten szeressen minket, hogy életünket a szeretet felajánlásává tegyük. Mert csak a szeretet oltja igazán szomjunkat – hangsúlyozta a Szentatya.

A világi gondolkodás még szárazabbá teszi életünket

Ezt mondja Jézus a vasárnapi evangéliumi szakaszban erőteljes hangon Péter apostolnak, aki nem fogadja el, hogy Jézusnak szenvednie kell, hogy a nép vezetői megvádolják, hogy szenvednie kell egészen a kereszthaláig. Péter tiltakozik, szeretné meggyőzni Jézust, hogy téved, mert szerinte - és sokszor mi is így gondoljuk - a Messiás nem lehet vesztes, és végképp nem halhat meg keresztre feszítve, mint egy Isten által elhagyott gonosztevő. Az Úr azonban korholja Pétert, mert „emberi módon”, nem pedig Isten szerint gondolkodik (vö. Mt 16,21-23). Ha azt gondoljuk, hogy a siker, a hatalom, az anyagiak elégségesek ahhoz, hogy oltsuk életünk szomjúságát, ez egy világi mentalitás, amely semmi jóra nem vezet, sőt még szárazabbá tesz minket, mint korábban. Ehelyett Jézus megmutatja nekünk az utat: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt” (Mt 16,24-25).

Csak a szeretet oltja ki szívünk szomjúságát

A pápa arra buzdította a híveket, hogy kövessék a legjobb utat: fogadják el Krisztus keresztjét. A kereszténység középpontjában ez a rendkívüli hír áll: ha nagylelkűen elveszíted, vagyis felajánlod életedet másoknak, ha kockáztatod, hogy a szeretetnek szenteled, ha ingyen ajándékozod másoknak, akkor mindez bőségesen megtérül, el nem múló örömmel, szíved békéjével, belső erővel áraszt el, amely támaszt nyújt neked. Ez az az igazság, amelynek felfedezésére Jézus meghív minket, amelyet Jézus mindnyájuknak, Mongólia egész földjének fel akar tárni: a boldogsághoz nem szükséges, hogy nagyok, gazdagok, vagy erősek legyünk. Csak a szeretet oltja ki szívünk szomjúságát, csak a szeretet gyógyítja sebeinket, csak a szeretet ad igazi örömet. És ez az az út, amelyet Jézus tanított nekünk és nyitott meg számunkra. Hallgassunk tehát mi is az Úrra, amikor tanítványait buzdítja: kövessetek engem és ne gondolkodjatok többé a világ szerint. Akkor Krisztus és a Szentlélek kegyelmével képesek leszünk a szeretet útján járni. Még akkor is, ha a szeretet önmegtagadással, a személyes és világias önzés elleni küzdelemmel, a testvériség megélésének kockázatával jár. Mert bár igaz, hogy mindez erőfeszítésbe és áldozatba kerül, és néha azt jelenti, hogy vállalnunk kell keresztünket, még inkább igaz, hogy amikor az evangéliumért elveszítjük az életünket, az Úr bőségesen, szeretettel és örömmel teli életet ad nekünk az örökkévalóságra.