Ferenc pápa homíliája Vízkereszt ünnepén: Égre tekintve, földön járva, imádásban
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
A mágusok útra kelnek az újszülött király keresésére. Ők a képmásai az Istent kereső népeknek, az Úr hegyére vezetett idegeneknek (vö Iz 56,6-7), az üdvösség hírét most meghalló távoliaknak (vö Iz 33,13) és a baráti hang hívását megérző eltévelyedetteknek. Mert most, a betlehemi gyermek testében az Úr dicsősége minden népnek megnyilatkozott (vö Iz 40,5) és „mindenki meglátja Isten üdvösségét” (Lk 3,6). Ez mindnyájunk emberi zarándoklata a távoliból a közelibe – tette hozzá szabadon a Szentatya. A bölcsek szemüket az égre szegezik, de lábukkal a földön járnak és a szívük imádatra borul – hangsúlyozta és meg is ismételte a három szempontot.
A bölcsek először is az égre szegezik tekintetüket
Mindenekelőtt a bölcsek az égre szegezik tekintetüket. A „végtelenség” utáni nosztalgia lakik bennük, tekintetüket pedig az ég csillagai vonzzák. Nem a lábujjukat nézegetve élnek, önmagukba zárkózva, egy földi horizont foglyaiként, kik beletörődve vagy panaszkodva vánszorognak. Felemelik a fejüket, arra a fényre várva, amely megvilágítja életük értelmét, a felülről jövő üdvösségre. Így látják meg egy csillag feljöttét, mely mindennél fényesebb, ami vonzza és útra indítja őket. Ez az a kulcs, amely feltárja létünk valódi értelmét: ha a földi dolgok szűk korlátai közt élünk, ha lehajtott fejjel lépdelünk, mintegy kudarcaink és sajnálkozásaink túszaiként, ha evilági javakra és vigasztalásra éhezünk, melyek ma vannak, de holnap már nincsenek többé, ahelyett, hogy a fényt és a szeretetet keresnénk, akkor az életünk lángja kialszik. A bölcsek – akik maguk is idegenek és még nem találkoztak Jézussal – arra tanítanak, hogy nézzünk fel, tekintsünk az égre, hogy tekintetünket a hegyek felé emeljük fel, ahonnan segítség érkezik hozzánk, mert segítségünk az Úrtól érkezik (vö Zsolt 121,1-2).
Tanuljuk meg felülről látni a valóságot!
Testvéreim, emeljük fel szemünket az égre! – kérte a pápa. Felfelé kell tekintenünk, hogy megtanuljuk felülről látni a valóságot. Szükségünk van rá az élet útján, hogy kísérje minket az Úrral való barátság, az ő megtartó szeretete, Igéjének fénye, amely csillagként vezet minket az éjszakában. Szükségünk van rá a hit útján, hogy ne szűküljön le az vallásgyakorlatokra vagy külső szokásokra, hanem legyen olyan tűz, amely belülről hevít és az Úr arcának szenvedélyes keresőivé és az Evangéliumának tanúivá tesz minket. Szükségünk van felfelé tekintenünk az Egyházban, ahol ahelyett, hogy elképzeléseink megosztanának minket, hivatásunk jegyében Istent kell visszahelyezni a középpontba. El kell hagynunk az egyházi ideológiákat, hogy megtaláljuk az Anyaszentegyház értelmét! Egyházi szokások, egyházi ideológiák? Nem! Egyházi hivatások? Igen! – vetette közbe a pápa. Őt, az Urat, nem pedig a mi ötleteinket vagy projektjeinket kell tehát visszahelyezni a középpontba. Kezdjük újra Istenből kiindulva, keressük Őbenne a bátorságot, hogy ne álljunk meg a nehézségek láttán, és keressük az erőt az akadályok leküzdéséhez, az élet örömét a közösségben és az egyetértésben.
A bölcsek felfelé néznek, de lépteikkel itt a földön járnak
A bölcsek nem csak figyelnek a csillagokra, a magas dolgokra, hanem itt a földön lépdelnek. Elindulnak Jeruzsálem felé, és megkérdezik: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk felkelni a csillagát, és eljöttünk, hogy imádjuk őt” (Mt 2,2). A lábak össze vannak kapcsolva a szemlélődéssel – fűzte hozzá a pápa. Az égen ragyogó csillag arra küldi őket, hogy járják a föld útjait, fejüket felfelé tartják, miközben lefelé ereszkednek, Istent keresve küldetésük arra szól, hogy megtalálják őt az emberben, a jászolban fekvő Gyermekben, mert a végtelenül nagy Isten ebben a végtelenül kicsiben nyilatkoztatta ki magát. Bölcsességre van szükség, a Szentlélek segítsége kell ahhoz, hogy megértsük Isten megjelenésének nagyságát és kicsinységét.
A bölcsek Istent keresik, a nagy Istent és rátalálnak egy hús-vér Gyermekre
Testvérek, lábaink járjanak a földön! – kérte a Szentatya. Nem azért kaptuk a hit ajándékát, hogy az eget bámuljuk (vö ApCsel 1,11), hanem, hogy az evangélium tanúiként járjuk a világ útjait. Nem csak azért kaptuk az életünket fényével megvilágító Úr Jézust, hogy megvigasztalódjunk sötét éjszakáinkban, hanem azért, hogy a számos társadalmi helyzetet behálózó sűrű sötétséget megnyissa ő a fénysugarával. A hozzánk látogató Isten ne úgy találjon ránk, mint akik mozdulatlanok maradunk némely szép vallási elméletben, hanem mint akik útra kelnek, és jelenlétének jeleit a mindennapi valóságban keresik, mindenekelőtt a hívekkel való találkozásban, testük megérintésével. Szép dolog az Istent szemlélni, de ez csak akkor termékeny ha kockáztatunk: a szolgálat kockázata az, hogy elvigyük az Istent. A bölcsek Istent keresik, a nagy Istent és rátalálnak egy hús-vér Gyermekre. Fontos, hogy Istennel a hús-vér valóságában találkozzunk, azoknak az arcán, akikkel naponta találkozunk, különösen a legszegényebbek arcában. A bölcsek valójában arra tanítanak bennünket, hogy az Istennel való találkozás nagyobb reményre nyit meg bennünket, ami életmódunk megváltoztatására indít és ami átalakítja a világot. XVI. Benedek pápa megállapította: „Ha hiányzik az igazi reménység, akkor az ember mámorban, hiábavalóságban, túlzásokban keresi a boldogságot, miközben tönkreteszi önmagát és a világot. […] Éppen ezért kellenek olyan emberek, akik nagy reményt táplálnak és ezért nagyon bátrak. A bölcsek bátorsága abban állt, hogy hosszú utat megtettek egy csillagot követve, és le tudtak térdelni egy Gyermek előtt, és fel tudták ajánlani neki értékes ajándékaikat” (Homília 2008. január 6.).
A bölcsek szíve végül imádásra indul
Végül gondoljunk arra is, hogy a bölcsek szíve imádásra indul. Nézik a csillagot az égen, de nem menekülnek el egy, a földi valóságtól elszakadt áhítatba. Útra kelnek, de nem bolyonganak, mint a céltalan turisták. Megérkeztek Betlehembe, és amikor meglátták a Gyermeket, „leborultak és imádták őt” (Mt 2,11). Aztán kinyitották kincsesládáikat, aranyat, tömjént és mirhát ajándékoztak neki. „Ezekkel a misztikus ajándékokkal teszik ismertté, hogy ki is az, akit imádnak. Az arannyal azt hirdetik, hogy ő a király, a tömjénnel, hogy Isten, a mirhával, hogy halandó lény” – idézett a pápa Nagy Szent Gergely vízkereszti homíliájából. Íme a király, aki azért jött, hogy szolgáljon minket, az Isten, aki emberré lett. E titkok kapcsán az a hívatásunk, hogy szívünket és térdünket imádásra hajlítsuk, imádjuk az Istent, aki kicsinységben jön el, aki otthonaink megszokott világában lakik, aki meghal szeretetből. Szent Ágoston szavaival „az Isten, „miközben a menny végtelenségében a csillagok jeleivel nyilvánult meg, […] egy szűk helyen találta magát, egy gyenge gyermek testében, újszülött pólyájába burkolva, bölcsek imádásában és akitől rettegtek a gonoszok”.
Fedezzük fel újra az Isten imádását!
Testvéreim, elvesztettük az imádás szokását, elvesztettük annak a képességét, ami imádásra vezet. Fedezzük fel újra az imádó fohász ízét! Ismerjük el Jézust Istenünknek, a mi Urunknak és imádjuk őt! Ma a bölcsek arra hívnak, hogy imádjunk, mert hiányzik az imádás köztünk. Testvéreim, mint a bölcsek, emeljük fel tekintetünket az égre, induljunk el az Urat keresni, hajlítsuk meg szívünket imádásra. Az égre tekinteni, útra kelni és imádni. Kérjük a kegyelmet, hogy soha ne veszítsük el a bátorságunkat: bátorságot, hogy legyünk Istenkeresők, a remény emberei, eltökélten álmodozók, akik az eget kémlelik. Kérjük a kitartás bátorságát a haladásban, amikor a világ utjait járjuk az igazi út fáradalmaival, az imádás bátorságát, hogy az Úrra tekintsünk, aki minden embert megvilágosít. Az Úr adja meg ezt a kegyelmet, főként az imádni tudás kegyelmét – zárta homíliáját Ferenc pápa a Szent Péter bazilikában tartott szentmise homíliájában.
