Ferenc pápa szentmiséje a Megszentelt élet világnapján: Fontos, hogy tudjunk várakozni Istenre!
Adriana Masotti / Somogyi Viktória – Vatikán
Simeon, „igazságos és jámbor ember, aki Izrael vigasztalására várt” és Anna, aki „soha nem hagyta el a templomot”, felismerte a Gyermekben, akit Mária a karjában tartott, a várva várt Messiást. Ők, Simeon és Anna, a főszereplői az evangéliumi szakasznak az Úr bemutatása, közismertebb nevén a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén. Ezen a napon ünnepli az egyház a Megszentelt élet XXVIII. Világnapját, amelyet Szent II. János Pál alapított 1997-ben. A február 2-án este fél 6-kor a Szent Péter bazilikában kezdődött szentmisén, Ferenc pápa elmélkedésének középpontjában egy olyan viselkedésmód állt, amely szembemegy korunk szellemével: a várakozás. „Testvéreim, ápoljuk az imában a várakozást az Úrra, és tanuljuk meg a „Lélek jó passzivitását”: így tudunk megnyílni Isten újdonságai előtt” – mondta Ferenc pápa a homíliában. „Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak” (Lk 2,22).
Gyertyák a sötétben
A kivilágítatlan bazilikában a hívek, nagyrészt különböző kongregációkhoz, közösségekhez, szerzetesi társulatokhoz tartozó megszentelt életű férfiak és nők égő gyertyát tartottak a kezükben, mint a pápa, aki megáldotta azokat. A Szent Péter bazilika központi hajójában a koncelebráló papok körmenetben haladtak előre az oltár felé. João Braz de Aviz bíboros, a Megszentelt Élet Intézetei és az Apostoli Élet Társaságai Dikasztériumának prefektusa megtömjénezte az oltárt. Ezt követően a bazilika fénybe borult. A fény Krisztus szimbóluma, aki a népek világossága és a világ üdvössége. A Megszentelt élet világnapja alkalom az imára és a hálaadásra Isten e különleges elhívásáért.
Tartsunk ki a várakozásban
„Jót tesz nekünk, ha erre a két idős emberre tekintünk, akik türelmesek a várakozásban, lélekben éberek és kitartóak az imádságban” – hangsúlyozta homíliája elején Ferenc pápa. Simeon és Anna két idős ember, de megőrizték fiatalon a szívüket a nehézségek és a csalódások ellenére „nem nyugdíjazták a reményt”, és életben tartották az Úrra való várakozást. „Testvéreim, számunkra is fontos a várakozás Istenre a hit útjának szempontjából. Az Úr minden nap meglátogat minket, szól hozzánk, váratlan módon kinyilatkoztatja magát, és az élet, illetve az idők végén eljön. Ezért Ő maga int bennünket, hogy maradjunk ébren, legyünk éberek, tartsunk ki a várakozásban” – nyomatékosította a pápa.
Képesek vagyunk-e még várakozni?
Jaj nekünk, ha belecsúszunk a „lélek álmába” és „archiváljuk a reményt” – intett a pápa. Majd feltette a kérdést: képesek vagyunk-e még várakozni, vagy túlságosan el vagyunk foglalva önmagunkkal és tevékenységeinkkel? Nem kockáztatjuk-e, hogy „a szerzetesi és keresztény életet is a sok tennivaló egyikévé változtatjuk, és elhanyagoljuk az Úr napi keresését?”. Továbbá: mennyit számítanak a siker lehetőségei személyes és közösségi életünk megtervezésében, ahelyett, hogy „a ránk bízott kis magnak” szentelnénk magunkat, és ki tudnánk várni Isten idejét?
A lelkiélet figyelmen kívül hagyása
A várakozás képességét – folytatta a pápa – gyakran különösen két tényező gátolja: az első a „lelkiélet elhanyagolása”. „Ez akkor történik, amikor a fáradtság győzedelmeskedik a rácsodálkozáson, amikor a megszokás veszi át a lelkesedés helyét, amikor elveszítjük a kitartásunkat a spirituális úton, amikor a negatív tapasztalatok, a konfliktusok vagy a késlekedő eredmények keserű és elkeseredett emberekké változtatnak bennünket” – mutatott rá Ferenc pápa. Nem szép egy „elsötétült arcot” látni egy közösségben. A kezdeti öröm és rácsodálkozás „az Isten imádásából, a térd és a szív munkájából táplálkozik”.
Alkalmazkodás a világ stílusához
Ezt követően a pápa kiemelte a második tényezőt: „a világ stílusához való alkalmazkodást, amely végül átveszi az Evangélium helyét”. A pápa szólt a társadalmainkat jellemző „mindent és azonnal” elvárásról, a minket uraló állandó aktivitásról, a mindenáron keresett fogyasztásról és szórakozásról, valamint a napjainkban száműzetésre ítélt csendről. Figyelmeztetett: „Vigyázzunk tehát, hogy a világ szelleme ne lépjen be szerzetesi közösségeinkbe, az egyházi életünkbe, egyéni utunkba, különben nem hozunk gyümölcsöt. A keresztény életnek és az apostoli küldetésnek arra van szüksége, hogy az imában és a mindennapi hűségben megérlelt várakozás megszabadítson minket a hatékonyság mítoszától, a teljesítmény megszállottságától és mindenekelőtt attól az igénytől, hogy bezárjuk Istent saját kategóriáink közé, mert Ő mindig kiszámíthatatlanul jön el” – figyelmeztetett Ferenc pápa a Megszentelt élet világnapján mondott homíliájában.
A „Lélek jó passzivitása”
Ezt követően a pápa Simon Weil francia misztikus egy mondatát idézte: „Vágyni Istenre és minden másról lemondani: az üdvösség egyedül ebben áll”. Arra kérte a megszentelt életet élő férfiakat és nőket, hogy tanulják meg „a Lélek jó passzivitását”, hogy nyitottak legyenek „Isten újdonságaira”. Így a múlt megnyílik a jövő előtt, és ami bennünk régi, az képessé válik az új befogadására. A pápa elismerte, hogy ez nem könnyű lépés, de szükséges, és Carlo Maria Martini bíboros írásának egy részletét idézve zárta homíliáját: „Valóban nem könnyű a bennünk lévő réginek befogadni a gyermeket, az újat [...]. Az új befogadása: idős korunkban befogadni az újat. Isten újdonsága gyermekként jelenik meg, mi pedig szokásainkkal, félelmeinkkel, aggodalmainkkal, irigykedéseinkkel – gondoljunk ám az irigységre – vetette közbe a pápa –, gondjainkkal együtt állunk e gyermek előtt. Megöleljük, befogadjuk, helyet csinálunk neki?”
