A pápa homíliája az Urunk mennybemenetele ünnepi vesperáson: reményre van szükség
Somogyi Viktória – Vatikán
Ennek a háborúktól, igazságtalanságoktól, szorongásoktól és emberi önzéstől „elcsúfított” világnak szüksége van a reményre. Korunknak is, amely a túlélésért küzd. Szüksége van rá a társadalomnak, a teremtett világnak, a „félelmekkel teli” embereknek, a kiselejtezett szegényeknek, a dezorientált fiataloknak, az elhagyott időseknek, a betegeknek, akik testileg-lelkileg megsebesültek. Az egyháznak is szüksége van rá. Mindennek és mindenkinek szüksége van a reményre, a keresztény reményre, amely soha nem okoz csalódást. Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában vezette a Mennybemenetel ünnepén a vesperást.
Az Úr mennybemenetele küldetésének beteljesülése
Homíliája elején a pápa emlékeztetett, hogy az öröménekek közepette Jézus felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül. Ő elszenvedte a halált, hogy mi az örök élet örökösei lehessünk (vö. 1Pt 3,22 Vulg.). Az Úr mennybemenetele tehát nem elszakadás, elválás, eltávolodás tőlünk, hanem küldetésének beteljesülése: Jézus lejött közénk, hogy felemeljen minket az Atyához; leereszkedett a föld mélységeibe, hogy magasra emeljen minket; leszállt a föld mélyére, hogy a Mennyország szélesre táruljon felettünk. Legyőzte a halált, hogy életet nyerhessünk mindörökre – hangsúlyozta Ferenc pápa. Ez a reményünk alapja: Krisztus felment a mennybe, és elviszi a várakozásokkal és kérdésekkel teli emberiségünket Isten szívébe, „hogy derűs bizalmat adjon nekünk, hogy ahol Ő van, mi is ott leszünk, az ő tagjai, egyesülve ugyanabban a dicsőségben” (vö. a Mennybemenetel előszava).
A keresztény remény
Testvéreim, ezt a meghalt és feltámadott Krisztusban gyökerező reménységet szeretnénk ünnepelni, befogadni és az egész világnak hirdetni a következő szentévben, amely lassan elérkezik – folytatta homíliáját Ferenc pápa. Nem egyszerű optimizmusról van szó - mondjuk emberi optimizmusról -, vagy valami földi biztonsághoz kötődő mulandó elvárásról, nem, ez egy Jézusban már megvalósult valóság, ami nekünk is megadatik minden nap, amíg eggyé nem válunk szeretetének ölelésében. A keresztény remény – írja Szent Péter – „a mennyekben elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökség” (1Pt 1,4). A keresztény reménység akkor is támogatja életünk útját, ha kanyargósnak és fárasztónak tűnik; a jövő ösvényeit nyitja meg előttünk, amikor már feladnánk és a pesszimizmus szeretne foglyul ejteni bennünket; megmutatja a lehetséges jót nekünk, amikor úgy tűnik, hogy a rossz győzedelmeskedik. A keresztény remény nyugalmat ad nekünk, amikor a szívünket elnehezíti a kudarc és a bűn; álmodozásra késztet egy új emberiségről, és bátorrá tesz egy testvéri és békés világ építésében, amikor úgy tűnik, hogy nem éri meg a fáradságot. Ez a remény, az az ajándék, amelyet az Úr adott nekünk a keresztséggel – emlékeztetett a pápa homíliájában a vesperáson.
Miközben az imaévvel a szentévre készülünk, emeljük szívünket Krisztushoz, hogy a remény hirdetői legyünk a túl sok kétségbeesés által fémjelzett civilizációnkban – kérte a Szentatya. Gesztusokkal, szavakkal, mindennapi döntésekkel, türelemmel vessünk el egy kis szépséget és kedvességet, bárhol is legyünk. A reményt hirdessük, hogy dallama megrezegtesse az emberiség húrjait, és újra örömet ébresszen a szívekben, és bátorságot az élet átölelésére.
A remény nem okoz csalódást
Valóban reményre van szükségünk, mindannyiunknak szüksége van rá. A remény nem okoz csalódást, ezt ne felejtsük el – figyelmeztetett a pápa. Szüksége van rá a társadalomnak, amelyben élünk és amely gyakran csak a jelenbe van elmerülve és képtelen a jövőbe tekinteni; korunknak is szüksége van rá, amely néha fáradtan vonszolja magát az individualizmus és a túlélésért folytatott küzdelem szürkeségében; szüksége van rá az emberi önzéstől súlyosan megsebzett és eltorzított teremtett világnak; az embereknek és a nemzeteknek, akik aggodalommal és félelmekkel tekintenek a jövő felé, miközben arrogáns módon folytatódnak az igazságtalanságok, a szegényeket kiselejtezik, a háborúk halált vetnek, az utolsók továbbra is a lista végén maradnak, és veszélybe kerül a testvéri világ álma, amely délibábnak tűnik. A fiataloknak is szükségük van a reményre, akik gyakran tanácstalanok, de vágynak a teljes életre; az időseknek is szükségük van rá, mivel a hatékonyság és a pazarlás kultúrája már nem tudja, hogyan kell tisztelni és meghallgatni őket; szükségük van a reményre a betegeknek és mindazoknak, akik testileg-lelkileg megsérültek, hogy közelségünk és gondoskodásunk révén könnyebbséget nyerjenek.
Továbbá, kedves testvéreim, az Egyháznak is szüksége van a reményre, hogy még a fáradtság és a törékenység súlyát megélve se felejtse el soha, hogy Krisztus menyasszonya, akit örök és hűséges szeretettel szeret, aki arra hivatott, hogy megvédje az Evangélium fényét, aki arra kapott meghívást, hogy mindenkinek közvetítse azt a tüzet, amelyet Jézus hozott el és gyújtott meg a világban egyszer és mindenkorra – mutatott rá Ferenc pápa homíliájában.
Fedezzük fel újra a reményt, hogy hirdessük és építsük a reményt!
A reményre mindannyiunknak szüksége van: néha fáradt és megsebzett életünknek, az igazságra, jóra és szépségre szomjazó szívünknek, álmainknak, amelyeket a sötétség nem tud kioltani. Minden, bennünk és rajtunk kívül, a reményt óhajtja, és Isten közelségét keresi ennek tudata nélkül is. Romano Guardini szerint, nekünk úgy tűnik, hogy a mi korunk az Istentől való távolságtartás időszaka, amelyben a világ megtelik dolgokkal és az Úr Igéje lealkonyul. Ugyanakkor Romano Guardini kijelenti: „De ha eljön az idő – és pedig eljön, miután túljutottunk a sötétségen –, amikor az ember megkérdezi Istent: „Uram, hol voltál akkor?”, akkor ismét meghallja majd a választ: „Közelebb voltam hozzád, mint valaha!”. Talán Isten közelebb áll jégkorszakunkhoz, mint a barokkhoz a templomok pompájával, a középkorhoz a szimbólumainak gazdagságával, az őskereszténységhez a halállal szembeni fiatalos bátorságával. […] De Ő azt várja […], hogy hűségesek maradjunk hozzá. Ebből egy nem kevésbé hiteles, sőt talán tisztább, mindenesetre intenzívebb hit forrásozhat, mint a belső gazdagság idejében valaha volt” (R. GUARDINI, Önmagunk elfogadása, Brescia 1992, 72).
Testvéreim, a feltámadt Úr, aki felment a mennybe, adja meg nekünk a kegyelmet, hogy újra felfedezzük a reményt, hogy hirdessük és építsük a reményt! – zárta homíliáját Ferenc pápa az Urunk mennybemenetele ünnepén tartott vesperáson.
