Ferenc pápa négy rendi káptalanhoz: megkülönböztetés és képzés által, a karitászban

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

A következő négy kongregáció vezetőt fogadta a pápa: Szent Szixtusz domonkos misszionárius nővérek, Jézus Szent Szíve Társaság nővérei, Szűz Mária templomi bemutatásának nővérei és az Isteni hivatások Társasága, vagyis a rogacionisták rendje.

Négy nagykáptalan! Négy nagykáptalan együtt, a prefektus szemmel láthatóan takarékoskodik az idővel és ezért tett együvé benneteket! – kezdte beszédét tréfás hangon a Szentatya. Isten hozott benneteket, örömmel találkozom veletek kedves rendi elöljárók, majd egyenként megnevezte a kongregációkat, név szerint kiemelve Barat Szent Magdolnát, aki 1800-ban alapította a Szent Szív Társaságot.

Egy nagykáptalan az intézmény életének meghatározó pillanata

Egy nagykáptalan mindig azzal a kegyelemmel és egyben felelősséggel is jár, hogy az intézményük életének meghatározó pillanatát éljék meg, nem is csak magukban, hanem az egész Egyház számára. A nagykáptalan az az időszak, amikor a tagok a Szentlélekre hallgatnak, hogy tovább építsék és virágoztassák az Egyházat azok a karizmatikus inspirációk, amelyeket egykor az alapítójuktól kaptak. A pápa ezért azt javasolta, hogy most egy időre megállva együtt elmélkedjenek át három olyan egzisztenciális és apostoli dimenziót, amelyek közösek az egyes kongregációk különféle valóságaiban. Ehhez ajánlotta  megfontolásra a megkülönböztetés, a képzés és a szeretet-cselekedet három témáját.

A megkülönböztetés az élet része

Az első szempont a megkülönböztetés. Ez különösen is a rogacioinista atyák saját karizmájának tekinthető, de nyilván minden rendi közösséget és tágabb értelemben minden embert is érint. A megkülönböztetés az élet része, mind a nagy döntések ünnepélyes pillanataiban, mind a hétköznapi kis döntések esetében is. A szabadságunkhoz kapcsolódik, ezért kifejezésre juttatja és napról napra gyümölcsözteti mindannyiunk közös emberi hivatását, de egyúttal sajátos és egyedi identitását. Ez minden bizonnyal fárasztó munka, az Úrra, önmagunkra és másokra hallgatni, hiszen ez az idő az ima, a meditáció, a türelmes várakozás, majd a bátorság és az áldozatvállalás fárasztó pillanata is, hogy konkréttá és hatékonnyá tegyük azt, amit Isten kiszab ránk, anélkül, hogy ránk erőltetné akaratát, mert ő soha nem kényszeríti ránk az akaratát. Kényszer nélkül csak javasolja a szívünknek, hogy gondolkodjunk, töprengjünk és hogy érezzük azokat az érzelmeket, amelyek megérintik a szívünket.

A jó döntés, a helyes döntés örömet okoz

Ugyanakkor ez egy nagy boldogság megtapasztalása is, mert „a jó döntés, a helyes döntés örömet okoz”. A mai világunknak pedig nagy szüksége van arra, hogy újra felfedezzük a döntés ízét és szépségét, különös tekintettel a végleges döntésekre, amelyek meghatározó fordulópontot hoznak az életünkben, mint például a hivatásválasztás. Ezért olyan apákra és anyákra van szükség ma, akik segítik, különösen a fiatalokat annak megértésében, hogy szabadnak lenni nem azt jelenti, hogy örökké válaszúton maradunk, kis „kibúvókkal jobbra és balra”, hanem hogy tényleg elindulunk. Szabadnak lenni annyit jelent, mint elköteleződni egy úton, természetesen bölcsen és körültekintéssel, de merészen és a lemondás lelkületével, hogy növekedjünk és fejlődjünk az adomány dinamikájában, és hogy boldogok legyünk Isten szeretet-terve szerint.

A „jó formátorok” azok, akik alázatosan és folyamatosan maguk is képzésben maradnak

Ezzel elérkeztünk a második pontunkhoz, mely a képzést elemzi – folytatta a pápa. A képzés ugyanis olyan vonás, amely különböző módon, de egyesít minket. Mindenekelőtt azért, mert a szerzetes élet önmagában véve az életszentségben való növekedés útja, amely átöleli az egész létezést, és amin keresztül az Úr állandóan formálja választottai szívét. Ferenc pápa ebben a vonatkozásban mindenkit kitartó imára hívott, de olyan imára, amely valóban kapcsolatban áll az Úrral, olyan személyes imára, mely tud meghallgatni és várakozni. Tehát az ima, a közösségi és a személyes ima, aztán a szentségi élet, az imádással együtt. Ez ma különös is fontos, mert napjainkban elvesztettük az imádás érzését, amit vissza kellene szerezni! – ajánlotta a Szentatya. Ehhez tartozik még mindazon pillanatok ápolása, melyek élővé és mindennapossá teszik a szerzetes életét Krisztussal.

A pápa szerint ugyanis csak azok remélhetik, hogy valóban „jó formátorok” lesznek mások számára, akik alázatosan és folyamatosan maguk is „képzésben maradnak”. A nevelés bármilyen szinten mindenekelőtt a közösen megtett utak megosztásáról és a tapasztalatok átadásról szól, abban az örömteli igazságkeresésben, „amely minden ember szívét nyugtalanná teszi mindaddig, amíg nem találkozik Isten Fényével, amíg nem lakik benne és amíg meg nem osztja azt mindenkivel” – idézett a pápa a Veritatis gaudium kezdetű apostoli buzdításából (VG 1). Azt is kérte, hogy legyenek figyelmesek a „szív nyugtalanságára”, mert egy dolog, hogy a szív békében van és egy másik dolog, hogy nyugtalan. Legyünk békében, de maradjunk nyugtalanok! – foglalta össze a gondolatát. Ebben az értelemben is a küldetésük ma határozottan prófétai, egy olyan társadalmi és kulturális kontextusban, amelyet az információ örvénylő és állandó keringése jellemez, másrészt viszont az emberi kapcsolatokban drámaian szegényes. Sürgősen szükség van tehát manapság olyan pedagógusokra, akik képesek arra, hogy szeretettel váljanak a rájuk bízott emberek útitársaivá.

Állandóan és éberen tartsák szem előtt a szegények arcát és gondoskodjanak róluk

A négy rendi káptalan tagjaihoz intézett pápai beszéd harmadik pontja a karitász, a szeretetszolgálat. Mind a négy alapítás olyan szegény fiatalok támogatására és nevelésére jött létre, akik a szükséges segítség nélkül nem juthattak volna megfelelő oktatáshoz a jövőjükhöz, sőt hivatásuknak sem tudtak volna megfelelni. Barat Szent Magdolna-Zsófia, Szent Jusztin Mária Russolillo, tiszteletreméltó Maria Antonia Lalia és Caterina Molinari anya küldetésük isteni jelét látták bennük. Ugyanígy a mai vezetőknek is jó lesz, különösen a közösségi megfontolás során, ha állandóan és éberen szem előtt tartják a szegények arcát és gondoskodnak róluk az ingyenesség és az önzetlen szeretet által, melynek köszönhetően megszülettek az Egyházban. Jézus a legrászorultabb testvérekben szól hozzánk (lásd Mt 25,31-45), és minden nekik adott ajándékban ott van Isten szeretetének tükröződése.

Ne feledjük, hogy mi is történik majd az utolsó ítélet során! Talán azt kérdi majd az Úr, mit tanultál, hogy hány diplomád volt, hogy mit alkottál…? De nem, mert az Úr félrehív és azt mondja, hogy enni adtál, amikor éhes voltam, inni adtál, amikor szomjaztam. Ez lesz az utolsó ítélet témája, melynek alapján megítélnek minket. És ez világosság az utunknak és az ellenszere annak, hogy legyőzzük a leselejtezés kultúráját, mely annak alapján ítél, hogy milyen fontosak vagyunk, hogy mennyi a pénzünk. Ne selejtezzünk – kérte a pápa –, hanem fogadjunk be, öleljünk át mindenkit és szeressünk mindenkit. Kedves szerzetesnővérek és kedves szerzetesek, köszönöm, amit csináltok! Folytassátok tovább a küldetéseteket bizalommal, és kérem, imádkozzatok értem – kérte és zárta Ferenc pápa a négy szerzetesrend római nagykáptalanjához intézett beszédét.