A szinodális egyház primátusa a Lélek ajándékában rejlik – Ferenc pápa homíliája

Vertse Márta - Vatikán

Ferenc pápa hálát adott a Püspöki Szinódus során kapott kegyelmekért és hangsúlyozta, hogy olyan egyházra van szükség, amely egybegyűjti a világ kiáltásait, amely szembe tud nézni korunk kihívásaival, amely nem mozdulatlan, hanem missziós egyház és az Úrral együtt járja a világ útjait.

Isten mindig meghallgatja a szegények és szenvedők kiáltását

Az evangéliumi szakasz Bartimeust mutatja be nekünk, egy vak embert, aki kénytelen az útszélén koldulni – kezdte homíliáját Ferenc pápa. A jerikói vakról szólva megállapította, hogy egy reménytelen helyzetű, kirekesztett emberről van szó, aki azonban, amikor meghallja, hogy Jézus arra halad el, kiáltani kezd hozzá. Ez minden, amit még megtehet: kiáltja fájdalmát és Jézus elé viszi kívánságát, hogy visszanyerje látását. Miközben mindenki szemrehányást tesz neki zavaró, hangos kiáltozásáért, Jézus megáll előtte, mert Isten mindig meghallja a szegények és a fájdalom minden kiáltását – mutatott rá a Szentatya.

Hálát adunk mindazért, amit a Püspöki Szinóduson megosztottunk egymással

„A Püspöki Szinódus közgyűlésének lezárásakor, szívünkben olyan sok hálát hordozva mindazért, amit megoszthattunk egymással, gondolkozzunk el azon, ami ezzel az emberrel történik” – buzdította rá a híveket Ferenc pápa. Bartimeus az evangéliumi szakasz elején az út mentén ült és koldult (vö. Mk 10,46), míg a végén, miután Jézus magához hívta és visszanyerte látását, „csatlakozott hozzá az útján”.

A belső vakság leblokkolja életünket

Az első dolog, amit az evangéliumi szakasz Bartimeusról elmond, az az, hogy a vak ember ül és koldul – ezt az első szempontot elemezve a pápa kifejtette, hogy helyzete tipikusan olyan emberre jellemző, aki már bezárkózott saját fájdalmába.  Az út szélén ül, mintha már semmit sem tehetne, hacsak nem azt, hogy kap valamit a sok zarándoktól, akik Húsvétkor áthaladnak Jerikó városán. A Szentatya ennek kapcsán megállapította, hogy ahhoz, hogy valóban éljünk, nem maradhatunk ülve: élni azt jelenti, hogy mindig mozgásban vagyunk, elindulunk, álmodozunk, tervezünk, megnyílunk a jövő számára. Bartimeus tehát jelképezi azt a belső vakságot is, amely leblokkol minket, amely miatt ülve maradunk, amely mozdulatlanná tesz minket az élet peremén, amikor többé már semmiben sem reménykedünk.

Belső vakságunk megakadályozza, hogy felismerjük az Úr jelenlétét

Az evangéliumi szakasz tanítása arra késztet bennünket, hogy ne csak a személyes életünkről gondolkozzunk el, hanem arról is, hogy mi vagyunk az Úr egyháza – folytatta homíliájában Ferenc pápa. Utunk során számos dolog elvakíthat bennünket, képtelenné téve arra, hogy felismerjük az Úr jelenlétét. Nem tudunk felkészülni, hogy szembenézzünk a valóság kihívásaival, néha alkalmatlanok vagyunk arra, hogy választ tudjunk adni a sok kérdésre, amelyek úgy kiáltanak felénk, mint ahogy Bartimeus kiáltott Jézushoz. Azonban nem maradhatunk ülve korunk embereinek kérdéseivel, kihívásaival szemben, amikor sürgető szükség van az evangelizációra, amikor az emberiséget olyan sok seb sújtja. Az ülő egyház, amely szinte anélkül, hogy észrevenné, kivonul az életből és a valóság peremére szorítja ki magát, az egy olyan egyház, amely kockáztatja, hogy vakságban marad és kényelmesen elhelyezkedik saját rossz közérzetében. És ha ülve maradunk vakságunkban, akkor továbbra sem fogjuk látni sürgető lelkipásztori feladatainkat és világunk számos problémáját – alkalmazta Bartimeus történetét a pápa napjaink valóságára. Nem maradhatunk ülve vakságunkban, ehhez kérjük a Szentlélek segítségét – nyomatékosította a Szentatya.       

Az egyház összegyűjti a föld minden emberének kiáltását

A Szentatya arra buzdított, hogy emlékezzünk rá: az Úr minden nap, mindig elhalad és megáll, hogy gondjaiba vegye vakságunkat. És mi, képesek vagyunk észrevenni az ő elhaladását? – kérdezte. Nagyon szép, hogy a szinódus arra késztet bennünket, hogy legyünk olyan egyház, mint Bartimeus, vagyis a tanítványok közössége, akik, amikor meghallják, hogy az Úr arra halad el, érzékelik az üdvösség vonzását, hagyják, hogy felébressze őket az evangélium ereje, és elkezdenek kiáltozni Őhozzá. Az egyház magáévá teszi a föld minden emberének a kiáltását: azoknak a kiáltását, akik szeretnék felfedezni az evangélium örömét, azoknak a kiáltását, akik eltávolodtak; a közömbösek néma kiáltását; a szenvedők, a szegények és a kirekesztettek kiáltását, a munka gyermek-rabszolgáit; azoknak a megtört hangját, akiknek már ahhoz sincs erejük, hogy Istenhez kiáltsanak, mert nincs hangjuk, vagy azért, mert már lemondtak a kiáltásról. Nem egy ülő egyházra van szükségünk, amely lemond, hogy folytassa az utat, hanem egy olyan egyházra, amely magáévá teszi a világ kiáltását, és bepiszkítja a kezét, hogy szolgálhassa az Urat.

Jézus mindig elhalad mellettünk és kivezet minket vakságunkból

A pápa ezután az evangéliumi szakasz második szempontjához fűzte gondolatait: a történet elején Bartimeus ült, végén azonban csatlakozik Jézushoz és követi őt az úton. Ez egy tipikus evangéliumi kifejezés, amely azt jelenti, hogy a Mester tanítványa lett, követői közé állt. Miután kiáltozott az Úrhoz, Jézus megállt és magához hívatta a vak embert. Az út mentén ülő jerikói vak talpra ugrott, és rögtön utána visszanyerte látását. Most már láthatta az Urat, felismerhette Isten művét az életében, és végre követhette Őt az úton. Nekünk is így kell tennünk – biztatott rá Ferenc pápa. Amikor leülünk és kényelmesen elhelyezkedünk, amikor még egyházként sem találjuk meg a szükséges erőt, bátorságot és merészséget ahhoz, hogy felálljunk és folytassuk utunkat, mindig emlékezzünk rá, hogy visszatérjünk az Úrhoz és evangéliumához. Újból és újból, amikor elhalad mellettünk, figyelnünk kell hívására, amely talpra állít bennünket, és kivezet minket a vakságból. És azután továbbra is követnünk kell Őt, vele együtt kell járnunk az úton.

A szinodális egyház együtt halad, követve az Urat

Ferenc pápa nyomatékkal megismételte: Bartimeusról az evangélium azt mondja, hogy „csatlakozott hozzá (Jézushoz) az útján”. Ez a szinodális egyház képe: az Úr hív minket, felemel minket, amikor ülve maradtunk vagy elestünk, egy újfajta látást nyerünk vissza, hogy az evangélium fényében meglássuk a világ nyugtalanságait és szenvedéseit; és így, az Úr által talpra állítva, megtapasztaljuk az örömöt, hogy követhetjük őt az úton, és ezért nem maradhatunk bezárva kényelmünkbe, elveink labirintusába. Emlékezzünk mindig erre – buzdított rá a Szentatya: ne egyedül, vagy a világ szempontjai szerint járjunk, hanem haladjunk együtt, Őt követve és Ővele együtt.

A Krisztus által megvilágosított egyház elviszi a világnak az evangélium fényét

A pápa ezután meghatározta, hogy milyen egyházra van szükségünk, olyan egyházra, amely „Nem egy ülő, hanem egy talpon álló egyház. Nem egy néma egyház, hanem egy olyan egyház, amely összegyűjti az emberiség kiáltását. Nem egy vak egyház, hanem a Krisztus által megvilágosított egyház, amely elviszi másoknak az evangélium fényét. Nem mozdulatlan egyház, hanem missziós egyház, amely az Úrral együtt járja a világ útjait”.

Szent Péter széke a szeretet, az egység és az irgalmasság kifejezése

Ma, miközben hálát adunk az Úrnak a közösen megtett útért, leróhatjuk tiszteletünket az ősi Szent Péter szék gondosan helyreállított ereklyéje előtt – mondta szentbeszédében a pápa, majd rámutatott, hogy a hit áhítatával szemlélve, Szent Péter trónja a szeretet, az egység és az irgalmasság széke, annak a parancsnak megfelelően, amelyet Jézus adott Péter apostolnak, hogy ne uralkodjon mások felett, hanem szeretetben szolgálja őket. És miközben csodáljuk a fenséges, minden eddiginél ragyogóbb Bernini baldachint, fedezzük fel újra, hogy ez adja meg a keretét az egész Szent Péter Bazilika valódi középpontjának, a Szentlélek dicsőségének. A szinodális egyház egy olyan közösség, amelynek primátusa a Lélek ajándékában rejlik, aki mindannyiunkat testvérekké tesz Krisztusban, és felemel bennünket Őhozzá – szögezte le Ferenc pápa, majd homíliáját a következő felhívásokkal zárta:

„Folytassuk hát bizalommal együtt utunkat. Isten Igéje ma, mint Bartimeusnak, nekünk is megismétli: „Bátorság, kelj föl, téged hív”. Vajon készek vagyunk-e az ő követésére? Vessük le tehát a beletörődés köpenyét, bízzuk vakságunkat az Úrra, álljunk talpra, és vigyük el az evangélium örömét a világ utcáira!”.