Ferenc pápa előszava „A remény a fény az éjszakában” című könyvhöz
Ferenc pápa / Somogyi Viktória – Vatikán
A 2025-ös szentév, amelyet a „Remény zarándokai” témának szerettem volna szentelni, jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk ezen az alapvető és meghatározó keresztény erényen. Főleg olyan időkben, mint amilyeneket most élünk, amikor a szemünk előtt kibontakozó, darabokban zajló harmadik világháború arra késztethet bennünket, hogy eluralkodjon rajtunk a reménytelenség és az alig titkolt cinizmus hozzáállása.
A remény azonban minden keresztény számára ajándék és feladat. Ajándék, mert Isten az, aki felajánlja nekünk. A reménykedés valójában nem puszta optimizmus, mint amikor néha abban reménykedünk, hogy sikeresen vizsgázunk az egyetemen („Reméljük, meg tudjuk csinálni”), vagy jó időben reménykedünk egy városon kívüli kiránduláshoz egy tavaszi vasárnapon („Reméljük, hogy jó idő lesz”). Nem, reménykedni azt jelenti, hogy várunk valamire, ami már megadatott nekünk: az üdvösségre Isten örök és végtelen szeretetében. Arra a szeretetre és üdvösségre, amely ízt ad életünknek, és amelyek azok a sarokpontok, amelyeken a világ talpon marad minden gonoszság és aljasság ellenére, amelyeket emberként bűneink okoznak. Reménykedni tehát azt jelenti, hogy befogadjuk ezt az ajándékot, amelyet Isten minden nap felajánl nekünk. Reménykedni annyit tesz, mint megízlelni annak a csodáját, hogy egy olyan Isten szeret, keres, vágyik ránk, aki nem bújt el áthatolhatatlan egében, hanem testté és vérré, történelemmé és napokká lett, hogy osztozzon sorsunkban – írja Ferenc pápa előszavában.
A remény egyben olyan feladat is, amelyet a keresztényeknek kötelességük ápolni és jó hasznát venni minden testvérük javára. A feladat az, hogy hűek maradjunk a kapott ajándékhoz, amint azt Madeleine Delbrêl, a huszadik századi francia nő joggal emelte ki, aki képes volt elvinni az Evangéliumot Párizs földrajzi és egzisztenciális perifériáira a múlt század közepén, amelyet az elkereszténytelenedés jellemzett. Madeleine Delbrêl ezt írta: „A keresztény remény azt a szűk metszésvonalat jelöli ki számunkra, azt a határt, ahol hivatásunk megkívánja, hogy minden nap és minden órában válasszuk azt, hogy hűségesek legyünk Isten irántunk való hűségéhez”. Isten hűséges hozzánk, a mi feladatunk, hogy válaszoljunk erre a hűségre. De figyelem: nem mi generáljuk ezt a hűséget, ez Isten ajándéka, aki munkálkodik bennünk, ha hagyjuk magunkat formálni a szeretetének ereje által, a Szentlélekkel, aki ihlető fuvallatként hat a szívünkben. Feladatunk tehát az, hogy fohászkodjunk ezért az ajándékért: „Uram, add, hogy hűséges legyek Hozzád a reményben!”.
Azt mondtam, hogy a remény Isten ajándéka és a keresztények feladata. A remény megéléséhez pedig „nyitott szemű miszticizmusra” van szükség, ahogyan a nagy teológus, Johann-Baptist Metz nevezte: tudni, hogyan kell mindenhol meglátni a remény bizonyítékát, a lehetségesnek a lehetetlenbe való behatolását, a kegyelmet ott, ahol az látszik, hogy a bűn minden bizalmat megrontott. Nem sokkal ezelőtt lehetőségem volt párbeszédet folytatni a remény két kivételes tanújával, két apával: az izraeli Ramival és a palesztin Bassammal. Mindketten lányukat vesztették el abban a konfliktusban, amely már túl sok évtizede vérbe borítja a Szentföldet. De ennek ellenére két kislányuk – Smadar és Abir – halála miatt érzett fájdalmuk, szenvedésük nevében barátokká, vagy inkább testvérekké váltak: a megbocsátást és a kiengesztelődést konkrét, prófétai és hiteles gesztusként élik meg. A velük való találkozás nagyon sok reményt adott nekem. Barátságuk és testvériségük megtanított arra, hogy a gyakorlatban nem biztos, hogy a gyűlöleté az utolsó szó. A kiengesztelődés, amelyet egyénileg megélnek, egy nagyobb és szélesebb körű kiengesztelődés próféciája, a remény legyőzhetetlen jele. A remény pedig elképzelhetetlen távlatokat nyit meg előttünk.
E kötet minden olvasóját arra kérem, tegyen egy egyszerű, de konkrét gesztust: este, lefekvés előtt, felidézve az átélt eseményeket és a találkozásokat, kezdjék el a remény jelét keresni az elmúlt napban. Egy mosoly valakitől, akitől nem vártátok, az iskolában megfigyelt nagylelkűség, a munkahelyen talált kedvesség, egy segítő gesztus, még ha talán kicsi is: a remény valójában „gyermeki erény”, ahogy Charles Péguy írta. Arra szolgál, hogy visszatérjünk gyermekkorunkhoz, a világra rácsodálkozó szemekkel, hogy találkozzunk vele, megismerjük és értékeljük. Gyakoroljuk a remény felismerését. Így meg fogunk lepődni azon, hogy mennyi jó létezik a világon. És a szívünket felragyogtatja a remény. Így a jövő világítótornyaivá válhatunk a körülöttünk lévők számára – zárja október 2-án a Vatikánban kelt előszavát Ferenc pápa „A remény a fény az éjszakában” című könyvhöz.
