Ferenc pápa a Római Kúriának: „Soha ne mondjatok rosszat egymásról”
Lisa Zengarini / Somogyi Viktória – Vatikán
„Egy egyházi közösség akkor él örömteli és testvéri harmóniában, amennyiben tagjai az alázat útján járnak és nem hajlandók rosszat gondolni és mondani egymásról.” Ferenc pápa szombaton a Római Kúriához intézett éves karácsonyi beszédében ismét óva intett a negatív híresztelések és pletykák pusztító hatásaitól, amelyek szerinte „megmérgezik a szíveket és nem vezetnek sehova”. A pápa Szent Pál „áldjátok és ne átkozzátok” (Rm 12,14) buzdítását választotta beszéde témájának. Arra ösztönözte a Kúria tagjait, hogy tartózkodjanak a rosszindulatú híresztelésektől, ehelyett támogassák a harmonikus és örömteli munkaközösséget. „A pletyka károsítja a társadalmi kötelékeket, megmérgezi a szíveket, és nem vezet sehova. Ahogy az emberek gyakran mondják: a pletyka nem ér semmit.”
Még több gyermeket öltek meg Gázában: „Ez kegyetlenség”
Elmélkedése előtt Ferenc pápa ismét a folyamatban lévő, halálos gázai háború felé fordította gondolatait, ahol pénteken az izraeli légicsapások legalább 25 palesztint, köztük hét gyermeket öltek meg Jabalia al-Nazlban, miközben Izrael folytatja a már elpusztított terület bombázását. „Ez nem háború. Ez kegyetlenség” – kesergett a pápa kötetlen szavakkal. „Azért akarom ezt mondani, mert megérinti a szívemet” – jegyezte meg. Ferenc pápa ezután az alázat erényéről, valamint annak a keresztény életre és közösségre gyakorolt jelentőségéről elmélkedett, összekapcsolva azt a megtestesülés misztériumával. „Jót és nem rosszat mondani az alázat kifejeződése, és az alázat a megtestesülés, és különösen az Úr születésének titka, amelyet ünnepelni készülünk” – mondta, utalva Szent Pál szavaira a rómaiakhoz írt levelében.
Az alázathoz vezető út: önvád
Az alázat megélésének egyik módjaként Ferenc pápa az önvád gyakorlatát javasolta, olyan korai keresztény lelki tanítók tanításaira támaszkodva, mint a VI. században élt Gázai Szent Dorotheus. Dorotheus bölcsessége az önvizsgálatot és a másokról alkotott negatív gondolatok pozitív gondolatokká való átalakítását szorgalmazta. Ferenc pápa az önvádat illetően megjegyezte: „ez az alapja annak, hogy nemet mondjunk az individualizmusra és igent az egyházi közösség szellemére”, amelyben „mindannyian egymás őrzői vagyunk, és alázatban és szeretetben járunk együtt, ” és „fokozatosan megszabadulunk a gyanakvástól és a bizalmatlanságtól”. „Amikor valaki hibát lát az emberben, csak három emberrel tud beszélni róla: Istennel, az érintettel, és ha nem tud beszélni ezzel az emberrel, akkor azzal a személlyel beszéljen a közösségben, aki el tudja intézni az ügyet. Senki mással.” Az önvád gyakorlata – magyarázta a pápa – tükrözi Isten „leereszkedését” (synkatabasis) a megtestesülésben, az isteni alázat azon cselekedetét, amelyben „a Magasságos úgy dönt, hogy kicsiny lesz, mint a mustármag, olyan, mint egy embermag egy női méhben”, aki „magára veszi a világ bűnének elviselhetetlen terhét”. Ferenc pápa szerint ezt a valóságot szemlélteti Szűz Mária, aki készségesen, alázattal vett részt Isten tervében, aki ennek a teológiai erénynek az archetípusává tette őt: „Nem volt oka önvádra, mégis szabadon azt választotta, hogy teljes mértékben együttműködik Isten leereszkedésével, a Fiú megaláztatásával és a Szentlélek leszállásával” – hangsúlyozta a pápa.
Áldottakként áldjunk meg másokat is
Emlékeztetve arra, hogy az Ige megtestesülése megmutatja nekünk, hogy Isten nem elítélt minket, hanem megáldott minket, a pápa rámutatott, hogy „pontosan azért, mert mi magunk is áldásban részesültünk, meg tudunk áldani másokat is”. Ez az áldás az Isten kegyelmében való elmerülésből fakad, a „találkozás pillanatain, a barátságokon keresztül, a nyitottság és nagylelkűség szellemében”, amelyek segíthetnek megújulni és új életet adni az egyébként kiszáradt irodai munkának. „Ha szívünket átöleli ez az ősi áldás, akkor mindenkit meg tudunk áldani, még azokat is, akikkel nem törődünk, vagy azokat is, akik rosszul bántak velünk.”
Az áldás mesterei
A pápa a továbbiakban kiemelte, hogy az Egyház tagjaiként, akik „Istennek az emberiségre adott áldásának jele és eszköze vagyunk”, mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy az „áldás mestereivé” váljunk. Az Egyházat pedig egy hatalmas folyóként képzeljük el, amely számos patakba ágazik szét, hogy elhozza Isten áldását a világnak. A Római Kúriát „műhelyként” jellemezte, ahol a különböző szerepek hozzájárulnak ehhez a küldetéshez: „Szeretek úgy gondolni a Római Kúriára, mint egy nagyszerű műhelyre, ahol bármennyire különböző munkakörök is vannak, de mindenki ugyanazért a célért dolgozik: megáldani másokat, és terjeszteni Isten és az Anyaszentegyház áldását a világban”.
Rejtett és alázatos munka
A pápa különösen méltatta a hivatali alkalmazottak „rejtett” munkáját, akik leveleket készítenek és áldásokat közvetítenek a rászoruló egyének számára. Alázatos munkájuk – mondta – „az áldások terjesztésének eszköze”, ez magának Istennek az útja, aki Jézusban leereszkedik, hogy osztozzon emberi állapotunkban, és ezzel áldását adja ránk. Beszéde végén a pápa arra buzdította a Római Kúria tagjait, hogy vállalják fel az alázatot és éljenek az „áldás igazi mestereiként” a világban azáltal, hogy nem mondanak rosszat másokról: „Nem írhatunk áldást, és aztán mondhatunk rosszat testvérünkről” – figyelmeztetett Ferenc pápa.
