102 éves korában elhunyt P. Stefanizzi, a Vatikáni Rádió egykori főigazgatója
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Szombat este, Virágvasárnap vigíliáján megpillantom az ebédlőnkben Eugenio Costa atyát, amint lehajtott fejjel csendben ül elfogyasztott vacsorája után a tolókocsijában. Mehetünk? – kérdem és szelíden bólogat. Otthon vagyok, hatvan fős nagycsaládomban, ahol bőven vannak nagyapák és dédapák, akik között a 86 éves P. Costa „csak egy idősebb nagypapa”. Túl azon, hogy jó barátok vagyunk, ő még egyúttal a gyóntatóatyám is. Szobájában megnézem, be vannak-e zárva az ablakok, aztán elköszönök, most sajnos ölelés nélkül. Benézek szembe-szomszédjához, házunk legöregebbjéhez. Ajtaján felirat hirdeti a nevét: P. Antonio Stefanizzi. Amikor én megszülettem ’53-ban, akkor nevezték ki őt a Vatikáni Rádió főigazgatójává és maradt annak az élén ’67-ig.
Este nyolc óra, egyedül fekszik az ágyán, arcán lélegeztető-gép. Nem, nincs itt semmiféle vírus, csak éppen 102 esztendő. A vállán, a szívén, a tüdejében. Antonio atya öreg már vagy 30 éve, de ez semmit nem jelentett neki. Tiszta szívű, békés ember, akinek a szeme még akkor is mosolyog, amikor az arcán már nem lehet látni. Az utóbbi pár hónapban, úgy Karácsony óta már csak a szemei mosolyogtak, aztán ez a csendes, hihetetlenül fegyelmezett ember nekiállt beszélni. Egyre többet, míg végül egész nap, mondta, csak mondta a magáét, ezt: Jézusom, mondani akarok neked valamit! És újrakezdte: Jézusom, mondani akarok neked valamit!
Ottmaradtam és csendesen néztem a kitátott, fogatlan száját. Még mindig mondani akar valamit! – gondoltam és hatalmas merészséggel azt kértem az Úrtól: Vedd magadhoz őt, vedd magadhoz őt, Uram! Egy Miatyánk és Üdvözlégy Mária után elköszöntem tőle és szobámban nekifogtam Ferenc pápa virágvasárnapi homíliájának a fordításához. Tíz körül kiléptem a folyosóra és szinte belebotlottam a házfőnökünkbe, a chilei Gonzalóba, aki mondja hírt: „È mancato P. Stefanizzi. Elment az atya”. Nem érzek meglepetést, csak egy csöndes érzés fog el és hirtelen arra gondolok, hogy már biztos elmondta Neki, az ő hűséges Urának, amit annyira szeretett volna. Az utolsó szó jogán!
„Az Úrra gondolok, aki kér bennünket: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket!” (Mt 11,28). Meglehet, hogy éppen annak a legfontosabb szónak a kimondása könnyít meg bennünket. Ezt Ő is, a mi Urunk is így csinálta. Atyjához fordult és neki mondta ki az utolsó szavakat: Atyám, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet. Majd pénteken délben az örök Logosz kimondta a legeslegutolsót is: Beteljesedett!
