Vatikáni levéltárvezető új könyve XII. Piusz pápa szerepéről a II. világháborúban
Matteo Luigi Napolitano / Somogyi Viktória – Vatikán
A felsőbb utasítások megszegése az ősi latin mondást az ellenkezőjére változtatja: ubi minor maior cessat. Éppen erre találunk példát a vatikáni dokumentumokban – írja Matteo Luigi Napolitano olasz történész az Osservatore Romano vatikáni napilap hasábjain. A második világháború idején Ján Vojtaššak szepesi püspöknek a hitleri Németországgal szövetséges szlovák kormány felajánlja az államtanácsosi posztot. Tisztjéből fakadóan a püspöknek el kellene utasítania a lehetőséget, ehelyett azonban elfogadja és csak ezt követően kér engedélyt XII. Piusz pápától.
Új kutatási korszakot nyit meg a kötet XII. Piusz pápaságáról
Ez csak egyike azoknak a történeteknek, amelyeket a „XII. Piusz és a zsidók” című kötetben (Milánó, Rizzoli, 2021, már kapható az olasz könyvesboltokban) olvashatunk. A könyv szerzője Johan Ickx, a Vatikáni Államtitkárság államközi kapcsolatok szekciójának történeti levéltár-igazgatója. A kötet új kutatási korszakot nyit meg XII. Piusz pápaságáról. Metszetet készít az Államtitkárság első szekciójáról, amelyet Ickx „Le Bureau”-nak hív (A Hivatal – a könyv francia kiadásának címe), amely nemcsak a nemzetközi kapcsolatokért felel, hanem annak a sok zsidónak az ügyeiért is, akik a második világháború idején a Vatikánhoz fordultak segítségért, támogatásért, tanácsért és védelemért.
A katolikus hitre való áttérés nem jelentett biztosítékot
Az első nyilvánvaló tény a dokumentumokból: Hitler és kollaboránsai számára a katolikus hitre való áttérés nem változtatta meg a zsidó vért. Az áttérés azért, hogy a „nem árja” kategóriába kerüljenek, nem jelentett garanciát. Az Államtitkárság tudatában volt ennek és tudta azt is, hogy Németországnak számos követője van. Szlovákia például a totalitárius utat választotta: „Akár megkeresztelkedettek, akár nem, minden zsidónak távoznia kell” – mondta menthetetlenül Mach belügyminiszter. A német nyomás aztán arra késztette a magyarokat, hogy adják át a németeknek azokat a zsidókat, akik Szlovákiából próbálták átlépni a határt. A szlovák püspökök kollektíven elítélték a döntést, amelyet a pápa teljes mértékben támogatott. De még ebben az esetben is a régi latin mondás ellentéte érvényesült: „Az a baj, hogy Szlovákia elnöke egy pap” - írta Tardini prelátus, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációjának Titkára. „Hogy a Szentszék nem tudja megregulázni Hitlert, azt mindenki megérti. De hogy egy papot nem tud megfékezni, azt ki értheti meg?” Ubi minor, maior cessat – jegyzi meg az olasz történész.
Az Államtitkárság tagjai nagyon keveset tehettek az elkövetők megbüntetéséért
Nagyon súlyos helyzetekről volt szó, amelyekben „az Államtitkárság tagjai nagyon keveset tehettek az elkövetők megbüntetéséért”. Ezt látjuk Giuseppe Burzio prelátus, pozsonyi ügyvivő sürgönyeiből, amelyeket Tuka miniszterelnökkel folytatott tárgyalásairól küldött: „Megéri-e, hogy továbbra is beszámoljak Eminenciádnak egy őrülttel folytatott beszélgetésem további részéről?”. A könyvben elmesélt történeteket tehát úgy kell értelmezni, mint menekülő emberek történeteit, illetve, mint olyan kísérletek történeteit, amelyeket emberi erővel és emberi korlátokkal hajtottak végre, hogy megmentsék ezeket a menekülő életeket. Ez igazol néhány felszínes tézist, amelyek XII. Piusz Római Kúriájának antiszemitizmusáról szólnak.
XII. Piusz listája
A „Zsidók” nevet viseli az a dokumentumsorozat, amely 170 ábécé rendbe állított levéltári tételt tartalmaz és összesen mintegy 2800 esetet foglal magába. Az Államtitkárságon „Maglione bíboros államtitkár állt mindkét szekció élén. Nem zárható ki, hogy a másik szekciónak saját nyilvántartása vagy archiválási rendszere volt, ami azt jelentené, hogy a Szentszék más levéltárai, mint például az Apostoli Levéltár, hasonló anyagokkal rendelkeznek a zsidókkal kapcsolatban.” A „Zsidók” sorozat létezése, amelyet Ickx „XII. Piusz listájának” nevez, „kézzelfogható bizonyítéka annak az érdeklődésnek, amelyet azoknak a személyeknek szenteltek, akiket a faji törvények miatt nem tekintettek hétköznapi állampolgároknak, függetlenül attól, hogy zsidók vagy megkeresztelt zsidók voltak-e”. Itt nem lehet az összes „zsidó esetet” idézni, amelyekről a Vatikánba értesítést küldtek. De elmondható, hogy a dokumentumok egyértelműen mutatják, amint azt Johan Ickx írja, hogy a vatikáni erőfeszítések célja „minden egyes ember megmentése volt, színtől és hitvallástól függetlenül”. Két nagyon jelentős epizód bizonyítja ezt a könyv szerzője által felsoroltak között.
Az osztrák Ferenczy család története
Az első „A legkönyörületesebb eset rövid története” című fejezetben található. Ez Oskar és Maria Gerda Ferenczy zsidó származású osztrák katolikusokról szól, akik az Anschluss után emigráltak Ausztriából. Manon Gertrude nevű lányukkal együtt Zágrábba költöztek a város érsekének Stepinac bíborosnak a segítségével. Ám 1939-ben a nácizmushoz már közel álló helyi hatóságok minden külföldi zsidót, akár megtértek, akár nem, az olasz határ felé irányítottak. A Ferenczy család a Fiume tartománybeli Abbáziába ment. A nyomorúság és az elkeseredés csúcspontján Maria Gerda megírta első levelét XII. Piusznak, amelyben bevallotta, hogy egy darab kenyérért eladta a Bibliát, és hogy nem sikerült útlevelet találniuk az emigráláshoz. A dokumentumok arról tájékoztatnak, hogy XII. Piusz személyesen olvasta a levelet. De hogyan lehet segíteni ennek az asszonynak és a családjának? Dell'Acqua érsek kapott megbízatást a „legkönyörületesebb eset” kezelésére és felkérték a fiumei püspököt (Camozzo), hogy foglalkozzon a Ferenczy családdal. A helyzet 1939 végén súlyosbodott, amikor Ferenczyéket az a veszély fenyegette, hogy átadják őket a német hatóságoknak és elhurcolják őket Lengyelországba. A pápához intézett második levelében Maria Gerda könyörgött a veszély elhárításáért, és megújította a segítségkérését az emigráláshoz. Ismét Dell'Acqua érseket bízták meg a kérdéssel, aki másodszor is írt Camozzo fiumei püspöknek, aki rejtélyes módon nem válaszolt az első levélre. Most azt a parancsot kapta, hogy az olasz hatóságoktól kérjen meghosszabbított tartózkodási engedélyt Ferenczyéknek. Megmagyarázhatatlan módon Camozzo püspök továbbra is hallgatott. A tragédiát bemutatva Maria Gerda egy harmadik levelet is írt a pápának, megújítva kéréseit.
Útlevél Brazíliába
„A történeti levéltárból kiderül, hogy az Államtitkárság nem hagyta annyiban az ügyet” – tájékoztat Johan Ickx. A helyzet tovább súlyosbodott Oskar Ferenczy letartóztatásával és a fiumei börtönbe kerülésével. Ezekről a hírekről értesülve a Vatikán megbízta a Dell’Acqua érseket, hogy írjon egy levelet Tacchi Venturi jezsuita atyának, aki kapcsolatban állt az olasz hatóságokkal. Időközben augusztus 7-én Ferenczyné megtudta a Notre Dame de Sion nővéreinek elöljárójától, hogy a Vatikánban talán rendelkezésre állnak vízumok Brazíliába. Maria Gerda ezután levélben könyörgött a pápának, hogy családja megkaphassa azt. Az ügy ismét visszatért Dell’Acqua érsek asztalára. Időközben a vészhelyzetben nyolcszáz líra támogatást küldtek Ferenczyéknek. A vízummal kapcsolatban azonban Brazília szentszéki nagykövetségéé volt a végső szó. Az Államtitkárság közbelépett és végül 1940. augusztus 19-én Maglione bíboros bejelenthette Maria Gerda Ferenczy-nek, hogy megadták a vízumokat. Úgy tűnt, ezzel minden rendben van; azzal a különbséggel, hogy Rio de Janeiro-ba érve megakadályozták Oskar Ferenczy családfő belépését, akinek vízumát érvénytelennek tekintették. A hírt a hajó lelkésze táviratozta meg az Államtitkárságnak, kérve a beavatkozást. A Szentszéktől azonnal megérkezett a visszajelzés, amelyben megerősítették a brazil hatóságoknak a vízumok érvényességét. Így kezdődött meg egy új élet Ferenczyék számára. Az eset jól példázza, „hogy a megkeresztelt zsidók szó szerint két identitásuk csapdájába estek”, mivel a faji törvények szigorításával „hiányzott a zsidók és a megkeresztelt zsidók közötti különbségtétel”.
Egy nyolc éves kislány megmenekítési kísérlete
Egy másik szimbolikus epizód „A hétköznapi ember és egy nyolcéves kislány rövid története” című fejezetben található. A hétköznapi ember (ahogy szerette magát hívni) Mario Finzi volt, a Zsidó emigránsokat segítő küldöttség (Delasem) elnevezésű szervezet bolognai részlegének alkalmazottja. 1942 augusztusában Finzi közvetlenül XII. Piusz pápának írt, és arra kérte, lépjen közbe keresztény szeretettel „megmentve egy szegény nyolcéves kislányt, akit az emberek gyűlölete és erőszaka fenyeget”. Maja Lang jugoszláv kislányról volt szó, akinek tizenhét éves testvére, Vladimir házi őrizetben volt Alfonso Canova ingatlanfejlesztő villájában, Sasso Marconi településen. Vladimir megkérte Finzit, hogy mentse meg kishúgát. A családot letartóztatták Horvátországban, és a kislányt, akinek lejáróban volt az engedélye, hogy nagynénjénél tartózkodjon Magyarországon, az a veszély fenyegette, hogy visszaviszik a horvát határra. Finzi, tudatában annak a kockázatnak, amely Maját fenyegette, kidolgozott egy tervet, amelyet közvetlenül a pápának nyújtott be annak biztosítására, hogy a kislány eljusson Olaszországba és csatlakozzon testvéréhez, Vladimirhoz. Ennek eléréséhez azonban a Szentszéknek közvetlenül az olasz külügyminisztériumhoz kellett volna fordulnia, amely mozgósíthatta volna budapesti küldöttségét. „Szentatya, tudom, hogy nem kevés az, amit kérni merek Öntől – írta Finzi XII. Piusznak –, de keresztény módon működni egy olyan világban, amely nagyrészt megtagadja Krisztust, nem egyszerű vállalkozás a hétköznapi emberek számára”. A Vatikán nem vesztegette az idejét. Miután megkapta a megfelelő utasításokat, 1943 januárjában Tacchi Venturi atyának sikerült megszereznie az olasz belügyminisztériumtól a belépési és tartózkodási engedélyt a kis Maja és szülei számára Sasso Marconi településen. Úgy tűnik, hogy az olasz hatóságok utasítása időben megérkezett az egész család életének megmentésére. Egy bizonyos ponton azonban a kis Majának nyoma veszik. Sajnos egy koncentrációs táborban hunyt el, a Yad Vashem archívuma szerint.
Új perspektíva
„Mindenesetre a kislány esete érdekes perspektívára világít rá” – írja Ickx. Nevezetesen arra a tényre, hogy „a bolognai Mario Finzi XII. Piusz pápát tartotta az egyetlen hatóságnak, amely még mindig képes lehet sikeresen beavatkozni egy ilyen összetett és meglepő humanitárius ügyben”. Mario Finzi, ez az aranyszívű „hétköznapi fiatalember” megismerte a letartóztatást és az Auschwitzba deportálást, a felszabadulást és végül a korai halált, amely a Lagerben kapott betegség miatt érte. A Lang család 1945-ben visszatért Jugoszláviába, majd három évvel később Izraelbe költözött. „Sasso Marconi helyi hőseivel együtt, akiknek emlékét a Yad Vashem őrzi [Alfonso Canova „A nemzetek igaza” elismerésben részesült], valamint egy hétköznapi zsidó emberrel, Mario Finzivel, a náci terror áldozatával együtt, XII. Piusz és az Államtitkárság megmentett egy családot”.
Ez a könyv egy nagy lépés a sokak által vágyott „historiográfiai demokrácia” felé
Ez a könyv tehát a kutatás új korszakát nyitja meg, amely elsöpri a múlt és a közelmúlt ideológiai előítéleteit, és felszámolja azt az elképzelést, hogy XII. Piusz a zsidók és menekültek javát szolgáló nagyon összetett, de élesen körvonalazható segélyhálózat árnyékban maradt, nem pedig a csúcsán állt. Összességében ez a könyv egy nagy lépés a sokak által vágyott „historiográfiai demokrácia” felé – zárja cikkét Matteo Luigi Napolitano, olasz történész az Osservatore Romano vatikáni napilap hasábjain.
