Felföldi László pécsi püspök: Legyünk jelen, vegyünk részt a vajúdó Egyház megújulásában

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Ennek a beszélgetésnek a helye és ideje is különleges. A helyszín a Legio Christi „Regina Apostolorum” kollégiumának egyik kis kápolnája, az időpont pedig szeptember 14-e, vagyis a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. Mennyiben „magasztos” neked, Püspök atya, ez az ünnep?

Ez az ünnep nekem nagyon különleges, hiszen én a Szent Kereszt felmagasztalása és a Fájdalmas Szűzanya ünnepéhez kötve mentem be véglegesen a szemináriumba. Ez jó régen volt, 1981-ben. A Kereszt egyébként is valahogy nagyon közel van a szívemhez és biztos vagyok benne, hogy ez így nagyon sokat ad és minden évben, amikor eljön a Szent Kereszt felmagasztalásának a napja, akkor engem egy ilyen ünnepi érzés fog el valóságosan, belülről, személyesen és nagyon örülök, hogy most itt ünnepelhetem ezt a szép napot.

Milyen képekkel lehetne kifejezni ennek a Szent Keresztnek a felmagasztalását?

A szeretet képével, az élet valóságával, hiszen minden igazi szeretet mögött szenvedés van, kereszt van. Ha csak a keresztet nézzük, akkor összetörik a szeretet, de ha nem csak a keresztet nézzük és odatesszük mögéje a szeretetet és vállaljuk, akkor a szeretet gyümölcsei és virágai élnek.

Innen tovább kérdezve: minden igazi szeretet mögött kereszt, szenvedés van. Gondolom, hogy Te igazán szereted az egyházmegyédet, hiszen a Jóisten bízta rád. Mennyiben „megpróbált, keresztes szenvedés” és ilyen jellegű szeretet a mögötted álló szolgálat, Pécs székvárosában?

Az elmúlt időszak nekem elsősorban a tanulási idő volt, hiszen minden új élethelyzetben, új kapcsolatban tanulni kell a szeretetet. Ez a szeretet nem az én oldalamról szeretet, hanem a másik szívében, mondhatnám, a papok, az egyházmegye szívében, hogy ott hogyan kell nekem jelen lenni, hogyan kell ott lennem, hogy azt érezzék, hogy tényleg szeretem őket és én ezt szeretném elérni, hogy túl az én érzésemen, mert én tudom, hogy szeretem őket, de ez önmagában nagyon kevés. A lényeg az, hogy ez a szeretet ott náluk hogyan jelenik meg. Úgy érzem, hogy most itt is tanuló időben vagyok, tanuló kurzuson veszek részt. Most itt azt gondolom, hogy az „elemén” már túlvagyok a pécsi egyházmegyében, de természetesen az utolsó napig tanulni kell ezt a szeretetet.

Mi segítette leginkább ezt a tanulási folyamatot az egyházmegyédben?

Nagyon nagy erőt és biztonságot adott az a szeretet, az az emberség, az a jóság, ahogy a papok, ahogy a hívek vártak, fogadtak és fogadnak a mai napig is, ahogy alakulnak a kapcsolataink és ezért én nagyon hálás vagyok.

2022 van és ha az időt 1981-től számolom, az bő negyven esztendő. Sok mindent hordoz ez a negyven esztendő, de azt is hordozza, hogy valami az idők folyamán összecsomósodott, összerándult és problémássá vált a világ körülöttünk, meg talán az egyház maga is. Püspök atya, Te hogyan látod ma az egyháznak a helyzetét?

Az egyház most egy egészen különleges megújulási ponton van. Most itt mi is találkozhattunk sokféle gondolattal. Minden válság egy gyönyörű újnak a lehetősége és hiszem, hogy egy egészen új kezdődik. Ezt kell megtalálnunk, nyilván ebben együtt kell keresnünk a nagy egyházban, és nekem ott a pécsi egyházmegyében, a plébániákon, hogy hogyan tudjuk ezt a megújulást, ennek a közösségnek az újszerűségét és valóságát megteremteni és megvalósítani.               

Hogyan lehet segíteni a vajúdás fájdalmában, amikor még nem lehet látni, hogy az az újszülött milyen lesz: az ember csak szenved, kínlódik…?

Vannak az életben helyzetek, amikor csak úgy tudunk segíteni, hogy ott vagyunk. El kell fogadni ennek a nehézségét és ennek a csodáját. Hiszen az is nagyon fontos, hogy ott vagyunk, hogy jelen vagyunk és várakozunk. Én ezt teszem, újra és újra fölteszem a kérdést az embereknek, most is erre készülünk, üljünk le a papokkal és beszélgessünk a hívekkel és a munkatársakkal: Hogyan tudjuk tovább vinni ezt a gondolatot, hogyan tudjuk a feleletet megtalálni és megvalósítani. Jelen kell lennünk, ott ahol vagyunk, nekem a pécsi egyházmegyében, azokon a plébániákon, azokban a közösségekben.

Hogyan tapasztalod meg Püspök atya a saját egyházmegyédben, a hívek és a papok jelentős része tudatában van annak, hogy most egy fordulópontot élünk meg, hogy valami szép, új, jobb van születőben?                    

A társadalom nagyon-nagyon sokat változott. Az utolsó ötven évben – én ezt már megfogalmaztam többször – többet változott az én aktív életem alatt, mint előtte ezer év alatt. Ezt a fordulatot, ezt a változást az egyháznak is föl kell venni és meg kell találnunk a társadalmi változásokra a válaszainkat és ott kell lennünk az emberekkel, a családokkal, a közösségekkel, hogy a lehető legjobban tudják megélni és túlélni ezeket a próbatételeket, amelyek most őket is nagy-nagy nehézségek elé állítják.

Pál apostol az efezusiakhoz írt levele negyedik fejezetében írja - gondokra, nehézségekre utalva -, hogy „viseljétek el egymást, hordjátok el egymást türelemmel”. Lehet, hogy amikor az ember még nem látja a változás mikéntjét, hogy hogyan fordul mindez jóra, akkor hordoznunk kell egymást, akkor csak elfogadni és elviselni kell a mindennapok terhét?

Elsősorban igen, elsősorban el kell hordoznunk egymást türelmesen, de természetesen ez a várakozás nem a buszváró várokozása, hanem ez egy aktív várakozás. Ez egy keresés, ez egy kutatás, mint ahogy nemrég volt a vasárnapi evangéliumban, hogy az asszony keresi a drachmát, nem ül széken, hanem keresi. Nekünk is az elveszett kincset keresnünk, kutatnunk kell, utána kell menni, de közben várom, hogy megtaláljam. És ha megtaláltuk, akkor ünnep lesz, öröm lesz, akkor felgyulladnak a fények és újra virág kerül az oltárra.

Válaszodat hallgatva, arra gondoltam, hogy a püspök feladata egy barnabási feladat, aki a Bar Nabasz, a Vigasztalás, az Erősítés Fia. Milyen tapasztalatod van ezen a téren, Püspök atya? A te első nyájad a papjaid…

Minden családfőnek, minden papnak és minden püspöknek ez a feladata, hogy erősíteni kell egymást. Az édesapáknak most le kell ültetni a családot és azt kell mondani, lehet, hogy gazdaságilag nehéz lesz, lehet, nem is tudjuk elképzelni, milyen próbatétel lesz, de mi szeretjük egymást és bízzatok bennem. Ezt kell mondani a plébánosnak, hogy fogjunk össze és erősítsük a közösséget és nekem is ezt kell az egyházmegye felé mondanom, tennem, megvalósítanom, hogy bízzatok, az összefogásunk, a közösségünk, az egységünk erősebb minden bajnál!

Visszatérve ide a képzésre, utolsó kérdésként az új püspöktársakra kérdeznék rá. Mit lehet tőlük tanulni, túl a nyelvi különbözőségen? Miben tudjátok ti egymást erősíteni?

Az ember életében a legnagyobb dolog szerintem az, amikor „megrendül”, mert akkor az mindig belülről szólít meg. Nekem ilyen megrendülés az, hogy pap lettem. Aztán természetesen nagyon különleges, hogy püspök lettem, a magyar katolikus püspöki kar tagja lettem, és most nekem nagyon megrendítő, hogy itt vagyok együtt azokkal a kollégákkal, azokkal a társakkal, akikkel a világ legkülönbözőbb tájairól érkeztünk ide, de ugyanazt a feladatot kaptuk, ugyanaz a Krisztus nézett a szemünkbe, ugyanaz a Krisztus hívott meg bennünket  és ma, újra megerősítve azt mondja mindnyájunknak, hogy „számítok rád, számítok rátok”.

Van mit fölvenni a püspöktársaktól, erőt, bíztatást, pozitív lelkületet?    

A lelkesedést, hogy mindenkinek megvannak nagyjából ugyanazok a gondjai, ugyanazok a problémái, de mosolygunk egymásra, köszöntjük egymást és azt mondjuk, hogy fel a fejjel, Krisztus velünk van!

Legyen ez az utolsó szó, ebben erősítsen meg Téged a Szűzanya, akit holnap, szeptember 15-én köszöntünk, mint Fájdalmas Anyát Fiának felmagasztalt Keresztje tövében, köszönöm a beszélgetést.